Reggel fél 6. Csörög az óra. Alig bírja kinyitni a szemét, mert megint egy nyugtalan éjszaka van mögötte. Kétszer, vagy háromszor kellett visszaaltatnia a sírdogáló kétévesét. Nehéz nap lesz a mai, mert még mindig fáj a bölcsiben hagyni ezt a drágát. Még jó, hogy a nagyobbik olyan önálló a maga négy évével. Érzi, hogy most különösen nehéz a családnak, főleg anyának, aki újra a „dolgozóba” jár, és az öcsit más nénikre kell bíznia, egész napra.
Mindegy. Fel kell kelnie. A párja még békésen szundít mellette, de amint felkel, és megreccsen az ágyrács, kinyitja a szemét, és már megy is a konyha felé, hogy egy finom, gőzölgő kávéval enyhítse felesége nehéz szívét.
Egymásra számíthat csak a fiatal pár. A nagyszülők messze élnek, és hiába szeretnének többet segíteni, többet látni a gyerekeket, még aktív dolgozók. Nem jöhetnek. Nem baj. Majd ketten megoldják… mint máskor is.
Mégis nehéz, mert feltett szándéka, hogy legalább olyan jó anyuka és feleség legyen, mint az ő édesanyja. Ezen túl szeretne nélkülözhetetlen lenni a munkahelyén, ami sok-sok energiát és tanulást igényel még tőle, hiszen csak néhány hete ment vissza újra dolgozni. Muszáj a legjobbat nyújtania, mert két pillanat és megválnak tőle a cégnél. De ez nem lehetséges, mert egy fizetésből nem tudnak kijönni.
Hogy marad még energia a gyerekekre? Az a sokszor emlegetett minőségi idő: Játszani, fejleszteni, külön sportra, nyelvórára járatni őket. Odafigyelni az egészséges táplálkozásukra, a tiszta ruhára, hogy eleget legyenek friss levegőn, barátkozzanak a szomszéd gyerekekkel is. És akkor még nem edzett, nem volt a kozmetikában, és a fodrász sem látta vagy fél éve.
Úgy érzi, sőt most már egészen biztos benne, hogy ennyi feladatnak és szerepnek képtelen megfelelni. Már-már feladná, és a párnájába temetkezve álomba sírná magát, amikor a férje szeretve átöleli, és a fülébe súgja: „Nem kell jobbnak lenned. Így éppen és pont jó.”
Mintha minden egy kicsit könnyebb lenne. És akkor behuppantak mellé a kisfiai az ágyba, és a fülébe súgták: „Te vagy a legjobb anyuka a világon.” Egy szempillantás alatt minden a helyére került benne.
Az évek óta tartó szakadatlan kötelezettség-teljesítés már elfelejttette vele, hogy – bár sok mindent megtesz a családjáért és másokért – nem a cselekedetei miatt szerethető-, vagy nem szerethető ember, hanem az övéi számára senki mással nem pótolható létezése miatt.
