Mindig is nagyvárosi lány voltam. A dédszüleim is Budapesten éltek, így a főváros nyüzsgése valahogy a véremben van. Még most is, ha be-bemegyek a városba, megdobban a szívem: szeretem a fényeket, az ismerős zajokat, az állandó mozgást.
A családalapítás után, azonban az elidegenedés, a valódi közösségek hiánya zavaró lett. A kiköltözéssel kapcsolatos kezdeti bizonytalanságomat férjem kisvárosi múltja és a gyerekink jövője végül elhatározásra váltotta. Így érkeztünk meg két pici gyerekkel Harasztira 18 évvel ezelőtt.
A Kis-Duna közelsége és a régi városrész patinás házai, öreg fái azonnal rabul ejtettek. Gyorsan eldőlt, hogy városon belül hol telepszünk le. A szomszédaink zömében idősek voltak, velük kezdtünk el beszélgetni. Hihetetlen sorsok, izgalmas életutak bontakoztak ki előttünk, miközben lassan megismertük a város történetét is az elbeszéléseikből. Mi történeteket kaptunk, de észrevétlen adtunk is. Kölcsönös bizalom épült, számíthattunk egymásra, ha kellet egy kis liszt, egy hiányzó szerszám vagy segítség a hó ellapátolásában. Ha bárki elutazik nyaralni, locsoljuk a virágokat, etetjük az állatok. Kölcsönösen, kérés nélkül. Ezek a láthatatlan szálak nemcsak összekötnek, hanem valódi értéket teremtenek és ezek teszik otthonossá a mindennapokat.
Mikor a gyerekek közösségbe mentek még több ismeretség lett, amiből aztán igazi barátságok nőtték ki magukat és egyre színesebb és változatosabb közösségek aktív tagjai lettünk. Talán már mi is formáljuk a városunkat kicsit.
Ma már bátran mondhatom, hogy itthon vagyunk. Minden nap megéljük, hogy milyen az, amikor a szomszéd nem csak egy név a postaládán. Ez a láthatatlan erő az, ami miatt egy kisváros mindig többet ad, mint amennyit első pillantásra ígér. Ebben is rejlik Haraszti ereje.
