Gyermekkoromban csak a szüleimmel éltünk együtt és hetente párszor látogattunk el közösen a nagyszüleimhez, a másik nagymamám szerencsére a szomszédban élt, ő hozzá minden egyes nap egyedül átszaladtam akárcsak egy ölelésre is. Persze végül bármelyikhez is mentem teli hassal érkeztem haza, ennek egyedül az edzőm nem örült csak, ilyenkor dupla futás volt. Ezek a pillanatok azok, amikre csak későn döbbenünk rá, hogy mennyire is fontos egy ember életében, és olykor már nem tudunk kihez oda szaladni egy falat aranygaluskáért.
Vannak olyan élethelyzetek amikor ismét összehozza a nagycsaládot. Sajnos minket is csak a betegségek ébresztettek rá, hogy nem is olyan rossz az a közelség. Anyai nagyszülőket hozzánk, apukám édesanyját, sajnos állandó felügyelet miatt, idősek otthonába költöztettük. Ezek olyan élethelyzetek amikor teljesen megváltoznak a szerepek és látogatáskor én vittem a süteményeket és fogtam meg a kezeit. De már ma ez is csak emlék, mert Ő néhány napja örökre elment.
Mamiékkal mai napig közösen esszük az ebédet, próbáljuk visszahozni azokat a régi emlékeket, amiket sokan már csak az internetről ismernek. Nincs is annál szebb és jobb dolog, mint együtt a családdal eltenni a befőttet és lekvárokat télire, majd ezeket nagy mosollyal elmajszólni a hűvös téli estéken. Sok mindenben segítünk, de a főzéshez nagyon ragaszkodik a mamikánk, bár megmondom az őszintét én ezt egyáltalán nem bánom.
Az biztos, hogy hátránnyal is jár, hisz a nagyapám a teraszukról mindent lát. Olyan igazi falusi kamerának mondanám és még rögzíti is felvételeket mert máshonnal mindig visszahallom a történteket. Egy biztos nagyon figyeljünk oda rájuk, hisz az évek és a rutin az ő kezükben van.
Kedves “Z” generáció most hozzátok szólok. Amíg tehetitek látogassátok nagyszüleiteket és meglátjátok csillogó szemüket.
