Igen, nekem!
Csak nekem!
Meg is oldom okosba: Ide kéne egy lámpa! Oda minek az a zebra? Körforgalom? Pffff!
Tapicskolok a dugóban és azon kattogok, menjek? Maradjak? Lehet, fel sem kellett volna kelnem csak somolyogni és figurkákkal reagálni a frissülő posztokra. Odabökni itt-ott némi like-ot a berzenkedőknek.
Csak úgy…
A kávém mellől.
Persze, én könnyen beszélek, hisz mindig is itt laktam. A Kis-Duna nevelt és a Béke mozi előtti galleri.
Itt a családom, az otthonom, a szeretteim, barátaim…
De az, hogy valaha, valahol én is gyüttment legyek…
Hát, még az is benne van.
És, akkor, ott, újból meg kell tanulni járnom, beszélnem, kommunikálnom, beilleszkednem, együtt élni!
Ilyenkor megboldogult nagybátyám sorai villannak be:
„… s ha visszazúdít az idő Harasztiba,
belémhasít a temető gyökér-szaga,
a homokbánya megnyílik lábom alatt
s a fák mellemre szögezik országomat.”
/Tornai József: Dunaharaszti/
