Ha beleástad magad a gyermeked óvodás, iskolás, sőt gimis éveibe, együtt keltetek-feküdtetek, csomagoltad a szendvicseit, később már az ebédet is évekig, betegsége alatt virrasztottál az ágyánál, akkor elkerülhetetlen, hogy összenőjetek!
Barátként próbálsz viselkedni, szigorú szabályokkal. Ő érzi, hogy hol a határ, megbízik benned, mint szülőben, kialakul egy szoros kapcsolat! A titkait bízza rád – éjszakákat beszélgettek, üzeneteket ír, hív, ha jó vagy rossz élmények érik. Egyszóval szimbiózisban éltek!
Majd jönnek a haverok, utána a kisebb-nagyobb szerelmek, és lassan azt veszed észre, hogy kevesebbet ír, kevesebbet hív, de lefekvés előtt szorosan átkarolva megpuszil, tudatva, hogy ugyanolyan fontos vagy számára, csak elindult a saját útján!
Egy házaspár, ilyenkor a legjobb, ha azt teszi, hogy újra összejön, vagyis megerősíti a szerelmet kettőjük között, és elfoglalják magukat különböző hobbikkal. Kirándulni járnak, buliznak, és gyerekmentes programokat szerveznek. Ha a gyermek azt látja, hogy a szülei szépen megvannak nélküle is, akkor jobban tud a saját kis életére koncentrálni, elkezdheti élni a saját maga által elképzelt nagybetűs életet.
Persze ez nem azt jelenti, hogy most már nem segítjük, nem hallgatjuk meg! Csak hagyjuk, hogy Ő kérjen meg erre, amikor szüksége van rá!
A fülébe súgom többször, hogy büszke vagyok Rá az önállóságáért, de tudnia kell, hogy apával mindig ott állunk majd mögötte, neki csak kérnie kell és ott leszünk, segítünk bármikor bármiben, mindegy, hogy hány éves lesz.
Legbelül fáj, nagyon is fáj, de türelmesen várva pár év múlva visszatér gondoskodó gyermekként a szülői házhoz, és visszaadja szeretetével, gondoskodásával, azt, amit szüleitől mindig is látott!
