Anyám keze

//Berényi Attila
Supportive friend

fotó: freepik

Az egyik legelső emlékem életemből, ahogy édesanyám megsimogatta az arcom, az érintése, az illata belém ívódott. Megmagyarázhatatlanul rögzült az a pillanat a sejtjeim mélyén, hogy aztán álmomban néha napján ismét átéljem. Ezt idézem meg minden Anyák napján… ma is.

Puha, biztonságos kéz volt az anyámé: óvott, ahogy kisgyermekként öltöztetett, amikor visszarántott a járda pereméről, mert óvatlanul kishíján az autók elé léptem. Emlékszem a keménységére, amikor elviselhetetlenül pimasz voltam, és türelmet vesztett pofon csattant az arcomon. Persze volt, amikor az apró léleknek igaztalanul ütött, utólag ráébresztve, hogy akkor ifjúi lelke milyen korlátok között élt, gyermeket nevelve. Ha becsukom a szemem látom, hogy ügyes ujjaival két gesztenyéből és kedvenc, féltve őrzött pulcsijának egy szálából kislovat készít, mert betegen fekszem.

A számonkérő szigor minden apró csuklómozdulatában ott volt, amikor a bizonyítványomat nézte év végén, és megelégedett büszkeséggel simította végig a kis könyvet, mert az volt benne, amit elvárt.

Ott van a karomon a finom szorítása, amikor elmentem otthonról, költöztem, máshol élni, mással. Benne volt féltő, de magánytól rettegő tapintásában minden szeretete.

Aztán ha meglátogattam, karjai olyan erővel kulcsoltak át, hogy abban az öröm robbanásának minden ereje benne volt.

Később már én fogtam a kezét, ahogy elgyengülve, erejét vesztve bennem lelt kapaszkodót, mert megtépázta a betegség. És ma is álmodom azzal a pillanattal amikor utoljára kulcsolódott össze az ujjunk, de akkor már hideg volt az érintése, nagyon hideg. És én most mindent megadnék azért, hogy újra, csak egyszer pofon üssön, bármilyen igaztalanul… mert érezhetném, hogy ő még van. De van, valahol, mélyen a lelkemben, képeken, emlékekben, a kedvenc virágában, itt maradt tárgyaiban.

Anyák napja van! Öleljétek meg őket, szorosan, és akár szótlanul, de éreztessétek, hogy mennyire fontos amit ő adott, mert az maga az élet.

(dho)