Egyik beszélgetőpartnerem Levendula Lilla, aki Dunaharasztin él, külföldön végzett pszichológus, trauma fókuszú tanácsadó terapeuta, végzős szociális munkás. A másik székben Németh Gábor ül, aki a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítványi iskolájának hittan- és nevelőtanára, iskolai szociális munkás. Mindketten szakemberként, napi gyakorlatuk során találkoznak olyan gyerekkel, fiatalokkal, akiknek segíteni kell.
dho: Mikor kell gyanakodni arra, hogy valaki végzetes döntésen gondolkodik?
Levendula Lilla: Vannak úgynevezett figyelmeztető jelek: ha hirtelen változást tapasztalunk a személy viselkedésében, az alvási, étkezési szokásaiban. Ha elkezd nagyon érdeklődni a halál iránt, kérdezget, beszél róla. De erre utalhat az is, ha elosztogatja a számára kedves tárgyakat. A korábban nagyon életvidám gyermek egyszer csak kivonja magát a közösségből, magába fordul. Előfordulhat ennek az ellenkezője is, azaz a visszahúzódó személyiség nagyon harsánnyá válik. Az is visszajelzés-értékű, ha hirtelen leromlik a tanulmányi eredménye. Fontos jel az izoláció: ha nincsenek barátai, teljesen elszeparálódik, és egyedül van. Ez azért veszélyes, mert azokat a terheket, amelyeket cipel, nincs kivel megosztania. Az USA-ból már vannak adataink a Covid alatt kiskorúak által elkövetett öngyilkossági kísérletekről és befejezett öngyilkosságokról, sajnos jelentősen megemelkedett a számuk. Ennek egyik oka lehet az előbb említett izoláció, amikor a gyerek el van vágva a támogató közösségtől, vagy a segítséget nyújtani tudó szakemberektől.
dho: A pubertás is tud ilyen változásokat produkálni a gyerekek személyiségében.
Németh Gábor: Igen, de az, aki ismeri a gyereket – szülő, tanár, barát –, látja, hogy valami nem úgy változik, ahogyan kellene. Azok a jelek, amikről Lilla beszélt, rendkívül erősek. A kamaszkor rengeteg olyan változást hoz a gyermek életében, amelyek feldolgozásában a családnak és a környezetnek meghatározó szerepe van. Persze az, hogy ha három napig rossz kedve van a gyereknek, még nem azt jelenti, hogy depressziós lenne.
L. L.: Az ebben a korban körvonalazódó, fel nem dolgozott szexuális érdeklődés, vagy a környezet túlzott befolyása is okozhat olyan nyomást, ami előidézi ezt a szorongó állapotot. Egy friss tanulmány szerint az öngyilkos gondolatokkal foglalkozó gyerekek 20 százaléka ebből a körből kerül ki.
dho: Osztályszinten az iskolában beszélgettek a gyerekekkel arról, hogy mit tudnak a szuicid állapotról?
N. G.: Éppen a napokban volt egy ilyen órám az osztályommal, ennek az interjúnak az apropóján. 15 éves „kis felnőttekről” van szó. Arra voltam kíváncsi, hogy mennyire foglalkoznak a témával. Mint kiderült, egy most futó filmsorozat kapcsán beszélgetnek erről. Ez a „13 okom volt” című alkotás. (A 13 okom volt – 13 Reasons Why – amerikai kamaszdráma-websorozat. A sorozat főszereplője egy 17 éves lány, aki öngyilkosságot követett el. Egy doboznyi kazettán meséli el a 13 okot, amely a döntésében szerepet játszott. – Wikipédia) A 17 diákom mindegyike megnézte. Ahogyan értékeltük a témát, tisztán látszott, hogy ők is érezték: egy ilyen végzetes helyzet a bizalmi ember hiánya miatt alakul ki. Amikor egyszerűen nincs kihez fordulni a problémával. És ezt a gyerekek maguk mondták ki az órámon!
dho: Felnőttként, családtagként, vagy akár barátként miként tud valaki „bizalmi emberré” válni?
N. G.: Nagyon nehéz erre válaszolni. Én iskolai szociális munkás is vagyok, azaz ez a feladatom. Az a dolgom, hogy a tanulókkal olyan kapcsolatot alakítsak ki, amelyben meg tudnak nyílni. Ez kamasz gyerekek esetében nagyon nehéz. A legfontosabb a figyelem!
L. L.: Egy szóval el lehet mondani a „bizalmi emberré” alakulás titkát: elfogadás! Ha elfogadod a másikat olyannak, amilyen, ha nem ítélkezel, akkor elkezd megnyílni. Gyakran elég az is, ha meghallgatjuk a másikat, néha még kérdezni sem kell, hanem elég a jelenlét. Érezze, hogy nincs egyedül! Nem kell azt hinni, hogy a szuicid gondolatok megjelenése a kamaszkorhoz köthető csak. Van olyan kollégám, aki a 4-8 éves (!) korosztállyal foglalkozik ezen a szakterületen, nekik és a szüleiknek segít. Fontos tudni, hogy volt-e valaki a családban korábban öngyilkos, mivel ez rizikótényező. Ki kell deríteni, hogy előfordult-e valamilyen trauma az életében, amit egyfajta segélykiáltásként próbál enyhíteni. Ha már itt tartunk: fontos kimondani, hogy az öngyilkosságot elkövetők nem meghalni akarnak, hanem olyan mély a fájdalmuk, hogy nem látnak más kiutat. Azonban ha van valaki, aki ezt enyhíteni tudja, az már nagy segítség. Ha beszél valakinek a problémájáról, aki validálja, elismeri az érzéseit, akkor már könnyebb léptekkel fog kimenni a gyermek a szobából egy beszélgetés után.
dho: Észreveszik magukon és egymáson az osztályban a gyerekek, hogy baj van?
N. G.: Tanárként azt mondom, hogy egy normálisan működő közösség figyel a tagjaira, még úgy is, hogy mindenütt vannak klikkek. Tehát ha én nem veszem észre, hogy baj van, akkor ők szólnak nekem. Persze ez nem úgy történik, hogy bejön a diák, és direktben közli, hogy gond van valakivel, hanem beszélgetek velük. Ennek az a titka, hogy köztük kell lenni. Ha hivatalosan tanárként tudomásomra jut, hogy egy diáknak öngyilkossági gondolatai vannak, akkor azt azonnal, az előírt protokoll szerint jeleznem kell! A szakember ezt nem mérlegelheti. Szólnia kell a hivatalos csatornáknak és a szülőnek.
dho: Ez segít a gyereknek?
N. G.: Magyarországon az egyik legjobban működő gyermekvédelmi jelzőrendszer épült ki ezen a téren. Az utóbbi három évben sokkal több jelzés érkezett, ez látszik a statisztikákon. 2018 óta van érvényben az a szabály, hogy iskolai szociális munkásnak minden intézményben kell lennie – ezt a tanulói létszámhoz igazítja a jogszabály. Nekem ebben a munkakörben az a dolgom, hogy mindent megtegyek a gyerek érdekében.
dho: Szülőként hogyan tudok segíteni a saját gyermekemnek?
L. L.: Nagy problémának tartom a társadalomban lévő idealizált szülő-gyermek képet. Sokan érzik úgy, hogy ha az ő gyerekükkel mentális probléma van, akkor rossz szülők. Ez azonban okozhat egy bezárást, és önhibáztatást, bűntudatot, szégyent, félelmet a társadalom ítéletétől. Pedig mentális probléma bárhol, bármelyik családban előfordulhat. Magyarországon az emberek többségében van egy olyan kép, hogy az öngyilkosság a depresszióhoz kötődik. De ez nem így van. Okozhat ilyen helyzetet például az extrém sok teher, amire rárakódik több probléma. Emiatt érezheti azt a gyerek vagy a felnőtt is, hogy elmerült, és próbál ebből kitörni.
Ez vezethet oda, hogy az éppen érzett szenvedésnek véget akar vetni.
De ha szülőként azt érzi bárki, hogy ebből ő nem képes kirántani a gyereket, akkor egyáltalán nem kínos szakemberhez fordulni.
dho: Ha megtörténik a baj, szabad felelőst keresni?
L. L.: Természetes, hogy megrendülünk egy ilyen tragédián, de hibáztatni senkit sem szabad, illetve felesleges. Én még személy szerint nem találkoztam olyan érintettel, akit ne mardosott volna a bűntudat, ne gondolkozott volna azon, hogy mit rontott el, és miért nem vette észre. Egyetlen esetben keresnék felelőst, ha a gyermekvédelmi rendszeren belül követett el valaki mulasztást.
Úgy gondolom, hogy amikor az ismerősök, ismerős szülők kezdenek el felelőst keresni, az sokkal inkább a félelemről, a kontrollvesztettség-érzéséről szól: „Ilyen nálunk nem fordulhat elő”, „Velük volt valami gond, de nálunk minden rendben!” Traumatikus veszteség esetén először bénultságot érzünk: „Ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg”. Ilyenkor megváltozik a tér és az időérzékelés, esetleg kiesnek órák, majd ezt követően sok esetben jön a düh érzése. Ez a gyászfolyamat egyik fontos eleme. Ennek hiányában megragadhat a veszteség feldolgozása. Ez a fajta felelőskeresés is visszavezethető akár erre az érzésre is, és a bűntudatra. Ilyenkor jellemző a fent már említett „Miért nem vettem észre?”, „Mit mulasztottam el?”, „Miért nem mondta el?”-kérdések. Gyakran érezhetnek dühöt az elhunyttal kapcsolatosan is: „Miért hagyott engem cserben?”, „Bíznia kellett volna bennem!”
Ráadásul traumát nem csak úgy szenvedhetünk el, hogy közvetlenül látjuk, vagy megéljük. Az is okozhat ilyen érzelmi nyomást, ha a helyzetről tudjuk, hogy akár velünk is megtörténhetett volna.
dho: Mit kell csinálnia az iskolának egy tragikus eset után?
L. L.: Mondom a külföldi eljárást: ilyenkor felállítanak egy úgynevezett vészhelyzeti csapatot, ez pedagógusokból, szociális és egyéb segítőkből áll. Olyan kérdéseket beszélnek és válaszolnak ekkor meg, hogy ki közölje a hírt az osztályokkal, a gyermekek életkorának megfelelően hogyan mondják el és mennyit, hogy mit csinálnak a gyermek padjával, a szekrényével, mikor viszik el a tárgyait, ezt ki teszi meg. A szülőket is bevonják a folyamatba. Ugyanis van olyan család, ahol azt sem szabad elárulni, hogy ez öngyilkosság volt. De olyan is van, amikor kifejezetten igénylik, hogy az osztálytársak meglátogassák őket, mert ez segít nekik. Ilyenkor beszélik meg azt is, hogy a megemlékezésekre kivitt gyertyákat, plüssállatokat meddig hagyják ott, ki viheti el, és hová. Fel szokták hívni a környékbeli iskolákat. Egyrészt a pletykák és hamis információk terjedését így lehet megakadályozni. Másrészt az elhunythoz köthető kapcsolati háló feltérképezése is fontos. Ez segíti a más iskolába járó barátainak, ismerőseinek szakemberhez kerülését, másrészt kontrolláltabb körülmények mellett beszélhetnek az így érintett gyerekek az öngyilkosságról, gyászmunkáról, prevencióról.
dho: Le lehet zárni valamikor ezt a folyamatot?
L. L.: Magyarországon gyászévről szoktunk beszélni, pedig ez egyáltalán nem jelent lezárást. Gondoljunk csak bele, hogy a második évben jönnek az évfordulók, azok a napok, amelyek ahhoz kötődnek, aki elment, aztán amikor a vele egyidősek életüknek mérföldköveihez érnek.
„Szépen körbenőjük a fájdalmat, de elmúlni nem fog.”
dho: Mennyire kell figyelni egy ilyen helyzetben a többi gyerekre?
L. L.: Nagyon! Vannak olyan gyerekek, akikre kiemelten javasolt figyelni: például azokra, akik nagyon jóban voltak az elhunyttal, vagy azokra, akikkel nagyon rosszban voltak. Ugyanis segíteni kell az esetleges bűntudat feldolgozásában. Van egy jelenség, az úgynevezett „copycat”, amit másolati öngyilkosságnak hívunk. Ezek azok az öngyilkossági kísérletek, amiket egy-egy barátot, rokont, hírességet mintázva követ el az illető. Az öngyilkosság traumatikus veszteség, a környezetben élőkben számtalan gondolat jelenik meg, ezeket pedig fel kell dolgozni (a helyzetben megjelenő gondolatot a galéria 1. számú képén olvashatja el – a szerk.).
Akkor, amikor egy gyermek öngyilkosságot követ el, az nemcsak a közvetlen családra van hatással, hanem az egész közösségre. A haláleset következményei még sok hónapig gyűrűznek azon belül (a gyászreakciókról a galéria 2. számú képén olvashat. – a szerk.). Tanulmányokból tudjuk, hogy ott, ahol elég erős a közösség, a település megtartóereje, lényegesen kevesebb öngyilkosságot követnek el. Bizonyos kultúrákban az ilyen halálesetek körüli megbélyegzés sajnálatos módon extrém módon jelen van, ezzel megakadályozva a sikeres megelőzést. Ezért is tartom kiemelten fontosnak, hogy erről a témáról minél többet beszéljünk!
Figyelem! Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123-as, ingyenes lelkielsősegély-számot! Ha gyermeke kerül krízishelyzetbe, akkor keresse a Vadaskert Alapítvány kórházát és szakambulanciáját, vagy a Péterfy Sándor utcai kórház alapítványát!
