Egy olyan hely, ahol míg a kisded vígan szaladgál, mi anyukák barátokra lelhetünk. Találkozhatunk hasonló sorstársakkal, akik szintén épp most szabadultak ki a négy fal közül. Olyan emberekkel, akik együtt éreznek velünk, mert átélik a mindennapjainkat.
Kiadhatjuk a bennünk rekedt többezer szót, és az apukák is örülnek, hogy nem nekik kell hallgatniuk mindezt a nap végén. Szerintem, ha tehetnék napi kétszer is kötelezővé tennék ezt az időtöltést (nálunk biztosan).
Mikor 2016-ban megszületett a nagyfiam, hamarosan én is csatlakoztam a dunaharaszti „játszótérfüggők” közé. Imádtam ott tölteni az időt és egy kicsit kiszakadni a mindennapokból. És nem, nem azért, mert nem élveztem az anyuka-lét minden pillanatát, csupán a fentebb említett okokból. Illetve persze be kell vallanom: rengeteg jó tanácsot is kaptam a „klubból”, amit főleg elsőgyerekesként sokszor hasznosítottam!
De tudni kell, hogy ez a terep, néha láthatatlan versenyek színtere, ahol a témák nem mindig a legkedvesebbek. Egy különleges hely: tele pszichológusokkal, táplálkozási és alvás szakértőkkel, orvosokkal, és fejlesztő pedagógusokkal, ahol a következő mondatok olykor elkerülhetetlenek.
- Ha császárral szültél – akkor biztosan te akartad így.
- Ha természetesen szültél – nem is tudod mi az a fájdalom.
- Ha maradt rajtad felesleg – miért nem adtad már le?
- Ha leadod és sportos vagy – biztosan a gyerektől vetted el az időt.
- Ha veled alszik a kicsi – sosem fog leszokni róla.
- Ha külön szobája van – szívtelen vagy.
- Ha nem anyatejet kap – a tápszertől nem fog úgy fejlődni.
- Ha hároméves koráig szoptatod – ősanya vagy.
- Ha beadod a bölcsibe – biztosan már nagyon unod vele.
- Ha otthon maradsz vele, amíg lehet – akkor munkakerülő vagy.
Hasonlítgatjuk a csemetéket: ki mikor kezdett forogni, mászni, járni, beszélni. Miközben néhányan már annak is örülünk, ha a gyerek a fél homokozót nem viszi haza a cipőjében.
A versengés könnyen felütheti a fejét és akaratlanul fel is szokta.
Felmerül a kérdés miért csináljuk ezt? Talán azért, mert az anyaság tele van bizonytalansággal? Jó néha másokhoz hasonlítani magunkat és megerősítést kapni, hogy valamit talán jól csinálunk, vagy jobban.
Ami azért is vicces, mert valójában semmi másra nem vágyunk, mint együttérzésre, közös nevetésekre és megértő vállveregetésre, ami tudatja velünk, hogy nem vagyunk egyedül a mindennapokban. És akárhogy is, de jól csináljuk. Egy külső (néha ismeretlentől jött) visszaigazolás, amire olykor sokunknak szüksége van.
A „klub” szépsége, hogy számtalan barátság is köttetik. Köztük én is így találtam rá az egyikükre egy anyatárs személyében. Még mindig az emlékeimben él, ahogy hintáztattam a nagyfiam, alig láttam ki a nem alvástól, és valaki a hátam mögül kért tőlem egy zsebkendőt. Majd együttérzően a hat hónapos előnyével azt mondta: hidd el elmúlik nemsokára! Barátság volt első pillantásra, mondanom sem kell.
Így is lehet! Empatikusan, egymást támogatva. Hasznos tippekkel ellátva a másikat, meghagyva a személyes teret. Illetve, ha bármikor késztetést érzünk egy kimerült anyukának úgy indítani egy beszélgetést, hogy „én nem akarok beleszólni, de….” itt hagyjuk abba mondatot és csak mosolyogjunk rá egy nagyot. Hamar rá fogunk jönni mennyivel többet számít a léleknek egy virtuális vállveregetés.
Ekkor nyer értelmet az igazi „anya-klub”! A hely, ami fantasztikus (és személyes tapasztalatokból merített) pszichológusokból, táplálkozási szakértőkből és fejlesztőpedagógusokból áll! Az igazi, pótolhatatlan terep, ahol jó lenni. És az egész így válik igazi támogató játszótéri, anya-társ szövetséggé.
Sőt, mi több? Mindez ingyen van és ha szerencsénk van, akár örökre is szól.
