Visszatekintve az emberiség történelmére sokáig a túlélés jelentette a legnagyobb kihívást. Küzdöttünk az élelemért, a biztonságért, a fedélért a fejünk felett és az egészségért.
Napjainkban ezek az alapvető feltételek már adottak. Van mit ennünk, van hol laknunk és bármely egészségügyi problémánál adott az orvosi segítség. Mégis gyakran úgy érezzük, hogy mindez nem elég.
Mindig vágyunk valamire, ami egy kicsivel több. Ha van lakásunk, nagyobbat szeretnénk. Ha régebbi az autónk, egy újabbat. Ha unjuk a munkánkat másikat keresünk. Hajszoljuk a pénzt, úgy hisszük ez biztosítja a boldogságot. De vajon tényleg így van?
A modern világ, a közösségi média és a reklámok állandóan azt sugallják, hogy kevés, amink van és mi magunk is azok vagyunk. Elhitetik velünk, hogy mindig több kell. Benne ragadunk egy örökös körforgásban, ahol sosem érkezik el az a pillanat, amikor nyugodtan hátra dőlhetünk.
Az autód csak középkategóriás? A telefonod már egy éves? A lakásod csak kétszobás? Sok a ráncod? Van egy kis felesleged? Folyamatos a nyomás és a változási kényszer, ahol, ha valami drágább, újabb, vagy csak más, az biztosan jobb.
És miközben egyre több mindenünk van, egyre kevésbé vagyunk hálásak érte. Nem gondolunk bele, hogy mekkora ajándék reggelente úgy ébredni, hogy egészségesek vagyunk, tele van a hűtő, körülöttünk a családunk és biztonságos környezetben élhetünk.
Csak akkor vesszük észre, mennyit ér mindez, ha történik valami. Egy betegség, egy baleset, veszteség. Velünk! A gyermekünkkel! A barátunkkal! Ekkor derül ki mindaz, mennyire kevés vigaszt ad egy háromszobás lakás, a csúcsmobil, vagy a túlórákkal teli vezetői pozíció, ami délutánonként távolt tart minket a családunktól.
Hiába van pénzünk, kényelmünk. Valóban tudjuk élvezni lelki és testi egészségünk nélkül?
A hétköznapi dolgok megbecsülése egyre inkább eltűnőben van. Pedig éppen ez lenne a boldogság és elégedettségünk kulcsa. Az állandó vágyakozásunkért borsos árat kell fizetnünk. Túlhajtjuk magunkat, stresszelünk, majd sorra követik ezt a folyamatot az ebből fakadó egészségügyi problémák. És mindeközben elveszítjük, elpazaroljuk az egyik legfontosabb dolgot, amink van: az időt.
Nem szánunk belőle eleget a gyermekeinkre, mert kimerülünk, elfáradunk. Nem hívjuk fel a szüleinket a nap végén, mert sok a teendő még otthon is. Elhanyagoljuk a barátainkat, maximum írunk nekik egy rövid üzenetet, úgyis megértik. Úgy gondoljuk, majd holnap, majd holnapután.
Aztán valami miatt nem jön el a holnapután. Magunkba nézünk és sajnáljuk az egészet. Sajnáljuk, hogy nem mentünk, amikor a gyermekünk hívott játszani. Azt kívánjuk bárcsak még valaha hallhatnánk a szüleink hangját. Csak még egyszer ihatnánk egy pohár bort a barátunkkal egy nagy beszélgetés közepette.
Itt jön el a pillanat, amikor magunkba nézünk és ezt követi egy egyszerű felismerés. Mindenünk megvan, amink csak lehet.
Van egy családunk, akiért megéri lelassítani. Van egy lakásunk, lehet, hogy kicsi, de biztonságot ad. Lehet, hogy az autónk régebbi, de elvisz, ahova kell. A gyermekeink egészségesek, elevenek és még most van szükségük ránk. Ha szerencsénk van még élnek a szüleink, akik várják a hívásunkat. És a barátaink? Biztosan nem fordítanak vissza egy üveg borral, ha megjelenünk.
Itt lenne az ideje felismerni, hogy az élet szépsége nem a birtokolt dolgokban rejlik. Az egészség, a szeretet, a család és a barátok. Ezek adják az emberi lét valódi alapját.
Nem arról van szó, hogy sose törekedjünk a fejlődésre, ne legyenek álmaink, vágyaink. Ez valahogy hozzá is tartozik az alap természetünkhöz. Ami fontosabb, gondoljuk át mennyi időt, energiát áldozunk rájuk és mit veszítünk el közben.
Tanuljunk meg megállni és élvezni az adott pillanatokat. A mai napot. Nem bosszankodni feleslegesen az apróságokon. Megbecsülni a családunkat, barátokat, és azokat az embereket, akik szeretnek minket. Nevessünk hangosan. Csináljunk spontán dolgokat. Néha tegyük félre a takarítást és helyette játsszunk a gyermekeinkkel. Keljünk fel öt perccel hamarabb és élvezzük ki a kávé ízét. Ne mérgelődjünk azon, hogy esik, élvezzük az illatát. Az életünket. Úgy, ahogy van! Az aprónak vélt dolgokkal együtt.
Mert végül nem a tárgyak tesznek majd boldoggá, hanem az idő, amit azokkal töltünk, akiket szeretünk.
