A kocsma az iparos-munkásréteg törzshelye volt: ott kezdték a napot, és ott is fejezték be. Gyerekként nem értettem, mi benne a jó: füst, bűz, részeg férfiak – rosszabb esetben nők. Át kellett vergődnöm a tömegen, közben többen kérdezték apád hol van? Féltem nem kicsit, de minden bátorságomat összeszedve kiáltottam: „Hat üveg Radebergert kérek elvitelre!”
Deákné kedves asszony volt, kicsit Katona Klárira hasonlított. Kiszolgált, fizettem, aztán villám gyorsan kifelé indultam, csak hogy minél előbb elhagyjam a helyet – Radaberger, az volt ám a minőség! A ruhám persze bevette a kocsmaszagot.
Deák Laci, a kocsmáros – apám barátja – a Tramps együttes frontembere volt. Énekelt, basszusozott, felnéztek rá: helyi istennek számított. Apám egyszer egy bakelit lemezzel jött haza, amit tőle kapott vagy vett. A borítón ez állt: Deák „Bill” Gyula – Rossz vér.
Otthon aztán hetekig szólt a „Felszarvazottak balladája”. Nem értettem, miről szól, de énekeltem. Végül meghatározó élménnyé vált, erre később jöttem rá.
Ahogy lehet fel is nőttem, majd gitározni kezdtem, a blues dallamok megragadtak a fülemben, így aztán a Bluesmania zenekarba kerültem.
Eltelt közben gyorsan negyven év. egy korszak végül lezárult. Nincs már füstös Deák kocsma, nincs már Tramps együttes sem – csak az emlékek maradtak.
„Anyám halott rég, apám vedelt, és mind a kettő ott hagyott.” Nyomjuk a bluest – és majd lesz valahogy…
