Jó
A fővároshoz való közelség és a közösségi közlekedés (a jelenlegi, ideiglenes anomáliák ellenére is) kiváló: a majd’ másfél évszázados HÉV és a pillanatnyilag nem üzemelő vasút remek alternatíva, ha a gépkocsit hátrahagyva Budapestre (vagy épp az ellenkező irányba) igyekeznék. Ha a kötöttpálya előnyeit nem szeretném élvezni, számos buszjárat segít ugyanebben. Mellékszál, de egy kutatásban olvastam, hogy egy, a világ fővárosaira kiterjedő kutatásban azokat a hangokat keresték a szociológusok, amelyek a legjobban leírják az adott nagyvárost. Budapest esetében arra jutottak, hogy a HÉV csikorgása igazi budapesti hang.
Imádom, hogy amikor hazaérek, a betonrengeteg után sok zöldfelület fogad, vagy amikor hajnalban madárcsicsergésre ébredek. Sokakkal ellentétben engem nem zavar a kakaskukorékolás sem (igaz, a közvetlen szomszédunkban nincs is ilyen harsány állat).
Szeretem, amikor egy nyári alkonyatkor vagy egy őszi délutánon megcsillan a lenyugvásra készülő Nap fénye a Duna-parton, ahol jellemzően kacsák, nemrégiben pedig hattyúk úszkáltak. A teraszon üldögélve éjjel imádom hallgatni a békakuruttyolást, s éppúgy szeretem, amikor a darvak elhúznak a házunk felett. Ideköltözésünkkor a szomszédban még fecskefészek is volt; afféle haraszti Durrellként elbűvölve bámultam, ahogy az anyjuk a fiókái eteti. Sajnos ma már a fecskék nemhogy nyarat nem csinálnak, hanem gyakorlatilag megszűntek létezni.
Imádom, amikor a buszmegállóban köszönnek az emberek és szeretem, amikor a helyi közösséget segítő önkéntesek a szívüket adják a környezetükért.
Nem jó
A végére maradt a fekete leves, mert minden szerelemnek van árnyoldala is. Nem szeretem, hogy az infrastruktúra kevéssé követi a népességnövekedést, s emiatt dugóban kell állnom vagy éppen konténerekbe kell a gyereket iskolába vinni.
Nem szeretem, amikor a buszmegállóban nem köszönnek vissza vagy amikor figyelmetlen és önző szomszédok figyelmen kívül hagyják mások pihenéshez való jogát.
Kifejezetten gyűlölöm, amikor az egyik helyi nagyáruház parkolójában driftelnek a huszonévesek és erről senki nem vesz tudomást.
Fáj, hogy kedvenc vízfelületem egyike már nem látogatható vagy hogy a Duna-part ha nem is parlagon hever, de kevéssé használjuk, mint amennyire lehetne. Határozottan rosszul esik, amikor a helyi közösséget segítő önkénteseket ekézik a fotelből.
Verdikt
Egy másodpercig sem bántam meg, hogy Dunaharasztihoz kötöttük a családdal az életünket, s hiszem azt, hogy egy kis toleranciával és igényességgel úrrá lehetünk az apró bosszúságokon, s pont olyanná tehetjük a lakhelyünket, ahol jó élni.
