„Magamat okoltam, hogy elment a babám.” (Erika) „Arra gondoltam, ha akkor nem megyek le a boltba, nem veszítettem volna el a magzatot.” (Ági) „Sírtam. Úgy véltem, ha előbb elvittem volna a páromat vizsgálatra, megmaradhatott volna a gyermekünk.” (Szabolcs)
Csak néhány mondat a 2024 év végén megjelent, az ELVE(T)ÉL(E)T- A szivárványbabák előtt című könyvemből, melyek egyértelműen azt bizonyítják-függetlenül attól, hogy nő vagy férfi az illető- hogy egy vetélés során automatikusan önmagát hibáztatja az ember. Valljuk be, ez nem segít a mihamarabbi testi-és lelki felépülésben. Éppen emiatt született meg bennem a vágy, majd később az elhatározás: könyvet írok babavesztést megélt nők, férfiak személyes beszámolóiból. Mert a legtöbb történet- a könyvem esetében az összes-azt bizonyítja: nem a mi hibánk! Sajnos kevesen tudjuk – vagy legalábbis későn jut el hozzánk a hír -, hogy egy első várandósság esetén a vetélés kockázata az első trimeszterben akár 70 százalék is lehet. Persze ki az, aki ennek tudatában szeretne nekivágni a gyermekvállalásnak? Mégis, mint ismeretes: a tudás hatalom! Ha azzal, hogy tisztában vagyunk a kockázattal, azt nyerjük, hogy később nem ostorozzuk feleslegesen magunkat és az információ birtokában gyorsabban túl tudunk lépni a veszteségen: máris nyertünk. Ha mást nem, időt. Az pedig a legdrágább.
Hogyan dolgozta fel Fanni és férje, hogy gyermekük születésének napja egyben a halála napja is volt? Hogyan élt túl egy halva szülést a covid osztályon, egy kórteremben másod magával, nőgyógyász nélkül Ági? Mit mondott a nőgyógyász Szabolcsnak, ami segített neki túllendülni az önostorozáson, miután párja 8 hónapos terhesen elvetélt? Ezekre és sok más, a témát érintő kérdésre igyekeztem válaszolni a könyvben!
