A Temetővel szemben felnőni, ki mondhatja ezt el magáról?
Kevesen, s én közéjük tartozom, ki a sírokat látta minden nap a nagy házból.
Az emeleti ablakon át Mindenszentekkor csodálatos kilátás tárult elém,
A vonat hangos dudálása sokszor váratlan meglepetésként hasított belém.
A Zágoni Károly utcától a Földváry László ugyan nem volt valami közel,
Mégis sétáltam az iskolába sokszor a temetőn keresztül, s sosem késtem el.
Hogy miért a sírok közt botorkáltam a MÁV Alsó utca helyett: rejtély számomra,
Általában minden nap hazaértem legkésőbb háromra.
Kivéve, mikor megálltam a Földváry és Temető utca sarkán az újságosbódénál,
Ifjúsági Magazint és üdítőt vettem, na az volt igazán jó rég már.
Az sem ma volt, amikor egy üres térre nézett a Baktay-s ablakunk,
A búcsút anno ott kellett látogatni, s koncerteket is ott hallgattunk.
Nem volt szökőkút, nem voltak boltok,
Fodrász volt, meg csak a szükséges dolgok.
S ki emlékszik még a drága Dezső bá lángosára a Hősök tere szélén?
S lám, mi lett a „szellemlakta”, romos kúriából a végén?
Nincs többé szűk aluljáró a vonat sínek alatt a Némedi úton,
Pedig hányszor hajtottam át a gyalogos részen cikk-cakkban biciklivel azon az alagúton.
Két ember már nem fért el egymás mellett a keskeny részen,
Ki fél úton járt és gyalogost látott szemben, félreállt az egyetlen kis fellelhető résen.
’ Harasztin nőttem fel, ott jártam az iskolát,
Jó volt itt gyereknek lenni, ez az érzés visz tovább.
