Sokan legyintenek: „Én nem foglalkozom politikával.” De attól, hogy Te nem foglalkozol vele, a politika még foglalkozik Veled. Döntésekkel, szabályokkal, lehetőségekkel és korlátokkal. A közélet olyan, mint a levegő: ha tiszta, észre sem veszed, de ha szennyezett, minden lélegzetvétel nehéz. Ezért nem mindegy, mit engedünk be, és mennyit adunk hozzá mi magunk.
Könnyű belefáradni a vitákba, a torzsalkodásba, a nagy szavakba, amelyek mögött gyakran kevés cselekvés áll. Kiábrándulni kényelmes. Azt mondani: „Úgysem számít, mit gondolok.” De valójában ezzel átadjuk a terepet azoknak, akik harsányabbak, hangosabbak, vagy egyszerűen csak bátrabbak nálunk.
A közöny sosem semleges. A közöny mindig valaki más győzelme.
Egy város nem attól lesz csupán otthon, hogy itt születtél, vagy hogy ide van bejelentve a lakcímed. Attól lesz otthon, hogy teszel érte. Hogy van történeted, élményed, hozzájárulásod benne. Otthon az, ahol a fára ültetett emléked nő. Ahol a szomszédod neve ismerősen cseng. Ahol nem csak átmész az utcán, hanem tudod: hozzád tartozik. Ez nem politikai hovatartozás kérdése. Ez emberi, polgári tartás.
A városnak nem egyszerű panaszkodóira van szüksége, hanem a cselekvőire. Nem a cinikusaira, hanem azokra, akik még hisznek abban, hogy egy kis tettnek is van súlya.
Mert minden apró figyelmesség, minden közösen szervezett esemény, minden felemelt szó hozzátesz ahhoz, hogy Dunaharaszti több legyen, mint lakcím.
A jövő nem magától érkezik el. A jövő azoknak a kezében van, akik képesek hinni benne, és hajlandók érte tenni.
Nem az a kérdés, hogy ki vezeti a várost. Hanem az, hogy mi vezetjük-e önmagunkat polgári felelősséggel, méltósággal, közösségi szívvel. Mert egy várost önmagában nem a polgármester, vagy a képviselők tartanak életben – elvitathatatlan értékük van. Hanem azok, akik nemcsak lakják Dunaharasztit s általuk folyamatosan meg képes újulni.
És talán ez a „legnagyobb titok”: ha egyszer ráébredünk, hogy a város mi vagyunk, akkor többé nem leszünk kiábrándultak. Mert rájövünk, hogy a politika nem valami távoli, zajos vitatér. Hanem maga az életünk, a közös történetünk.
És akkor, talán először, felnézünk – nem a politikusokra, hanem egymásra. És meglátjuk, hogy a város végre valóban a miénk.
