Valamikor régen, túl az üveghegyen, lángoló babérfákon és az Óperenciás tengeren… egy fenét! Kőbányán, egy tízemeletes ház kilencedik emeletén csörgött a telefon. A vonal végén idősebb úr kért segítséget, akinek bútorát sürgősen szállítani kellett. Az utcán büdös, füstös autók zajában siettek az emberek, az égen ronda esőfelhők gyűltek, s én a kulcsomat keresgéltem. A megrendelő fiaként köszöntött, míg felesége rántottával várt.
– A híres vidéki fogadtatás – motyogtam inkább csak magamnak.
Miután elindultunk, a házigazda tenyerébe csapott:
– Irány Dunaharaszti!
A reggeli után másodszor lepődtem meg.
– Hát akkor gyia! – pattant ki belőlem, s ezen sokáig nevettünk.
– Aztán mondd fiam! Miért nem hozod ki gyerekeidet a városból? Nem jobb lenne itt nekik?
– Csak vidékre ne! – vágtam rá azonnal. Itt sem jobb, mint otthon. Városi gyerek vagyok, és itt munkám se lenne.
A ház előtt harmadszor lepődtem meg. A felhők elvonultak, a nap kisütött, és az út melletti fákon vidáman csiripeltek a verebek. A járókelők hangosan köszöntek, a szomszédok kérés nélkül hordtak be mindent, s a levegőt megtöltötte a Duna vizének illata.
Azóta mi is itt élünk…
Túl az üveghegyen, lángoló babérfákon és az Óperenciás tengeren, van egy város, ahol az út menti fákon vidáman csiripelnek a verebek, az emberek hangosan köszönnek, s a levegőt megtölti a Duna vizének rabul ejtő, varázslatos illata.
