A hetvenes években születtem, rengeteg barátom volt a környékről, az utcán játszottunk vagy a Dunaparton. Tudtuk melyik kertben milyen gyümölcs érik, azt megböngésztük, sosem kaptunk ki érte, de ha csínytevésből kárt csináltunk, mindig kikaptunk.
A szomszédban bérlakások voltak szegényebb sorsú emberekkel, volt kútjuk, de olyan igazán kidőlt-bedőlt falu, a mi kutunk menő volt, kerekes, hosszú lánccal, így hozzánk jártak vízért, ha inni, főzni, fürdeni vagy az állatokat ellátni szerették volna. Eredmény, sokat játszottam a gyerekeikkel, nagyapám sokat beszélgetett a szomszédokkal. Egyszer kaptam egy új biciklit, kicsit nagy volt, felnőtt méret volt, de gyereket miért kaptam volna mikor úgyis kinővöm, de azért ülve elértem már a pedál alját, nagyon menő volt.
Aztán megtörtént az akkoriban még csodának számító dolog, ellopták az udvarunkról. Apám mérges volt, kulcsot csináltatott a kapuhoz, addig sosem zártuk. Nagyapám nem értette, ha bezárjuk a kaput, hogy jönnek be a szomszédok, a barátok, ismerősök? Végig élte az első, második világháborút, államosításkor elvették a földjeit és még ennek ellenére is jobban bízott az emberekben, mint mi. Neki bizalma volt, apámnak kulcsa, nekem kamerám, riasztóm és paranoiám.
Felnőttem, megnősültem és elköltöztünk a dédi házába. Átmentem a szomszédokhoz, hogy megjöttünk, ezentúl itt fogunk lakni, nagyon örültek, hogy fiatalok költöznek a környékre. Majd megszületett az első lányunk, hívtam a barátaimat, egy óra múlva tejfakasztó a Gödörben, mert előtte körbejárom a szomszédokat, hogy elmondjam új szomszédjuk született. Késtem a tejfakasztóról, annyira örültek velem. Majd ezt évekre rá még kétszer megismételtük. Ha sok hó esett, mert akkoriban még megesett, eltoltam az idős szomszédok előtt is, nekem csak pár perc volt, de nekik sokat jelentett. Szépen megvoltunk, mindig tudtam mikor van dél, mert az egyik idős szomszéd házaspár ebédhez mindig bekapcsolta a Deutsche Welle-t a rádión és szép polkák hallatszottak át.
A másik szomszédunk is idős házaspár volt, nagyon szorgalmasok, a kertjükben a növények mintha lézer segítségével lettek volna vetve, soha egy szál gaz nem volt. Sokat beszélgettem a bácsival, szeretett utazni, barkácsolni, kézműveskedni. Kaptam három festményt tőle, hogy értékesek-e, másnak biztos nem, nekem igen, mindegyik képhez tartozó sztorijára emlékszem, most is a nappalinkban lógnak. Egyszer megcsörrent a telefonom, a mentőktől kerestek. Azt mondták egy idős bácsihoz hívták őket, a bácsi jól van, de nehézkesen mozog, a személyi igazolványa mellett az én telefonszámom volt felírva neki, hogy baj esetén értesítendő, ezét hívtak. Odarohantam, a szomszéd bácsi volt, hazavittem. Másnap ránéztem, hogy hogy érzi magát, majd megkérdeztem, miért az én számom van neki felírva erre az esetre, azt mondta, mert benned megbízom… szerintem ennél megtisztelőbb szavakat nem sűrűn hallottam.
Majd elkezdtünk temetésre járni, sokkal többre, mint kellett volna, szép lassan új szomszédok lettel. Hogy hívják Őket? Nem tudom, nem találták még meg a csöngőnket. Annyit tudok róluk, hogy nagyon fájhatnak az ízületeik, mert nem, hogy inteni nem tudnak, ha látnak, még biccenteni sem. Megváltozik a világ, hogy jó irányba e, azt az idő fogja eldönteni. Én úgy gondolom nekem már nem a szomszéd fiú telefon száma lesz felírva, hanem valami gondos óra lesz a kezemen. És hogy ennek a cikknek mi az értelme? Semmi, de ezt az elején is megmondtam.
