A nőnap egy politikai irányultságú mozgalomból nőtte ki magát.
Az első március 8-hoz kötődő esemény 1857-ben történt, amikor emberibb munkafeltételeket és magasabb fizetést követelő textilipari nődolgozók tüntettek New York utcáin, emlékeztet a wikipédia. Azóta nagyon sok idő eltelt, de még mindig küzdeni kell az egyenlő bérekért vagy munkafeltételekért – igaz már máshogyan.
Az Egyenlítő Alapítvány friss felméréséből az látszik, hogy térségünkben Magyarországon a legkevesebb a női felsővezető a cégekben. Közben a lista végén vagyunk a nők arányát tekintve az oktatási, közigazgatási és politikai felsővezetők tekintetében is, írja a portfolio.hu az elemzés adatai alapján.
Ma egy nőnek azért is meg kell küzdenie, hogy úgy élhesse meg nőiességét, ahogyan szeretné. Közben pedig a legintimebb döntéseiről szóló kérdésekre is válaszra kényszeríti őket a környezetük. Gondoljunk csak bele, hogy milyen ösztönösen hangzik el a társadalmi elvárást megfogalmazó felvetés, hogy „mikor megy már férjhez?”, „mikor vállal már gyereket?” Magánéletben, munkahelyen is felmerülnek ezek a témák, még akkor is, ha a NŐ erre nem akar válaszolni, nem tud válaszolni. És ebben nem csak a férfiak ludasak, hanem társadalmunk.
A nemek alapján történő megkülönböztetés még ma is mindennapos. Ha egy pasi eszi nagyobb kanállal az életét, azt macsónak érezzük, ellentétben azzal, ha egy nő teszi ugyanazt. Néhányan ferde szemmel néznek arra az asszonyra, aki a karriert választja a család vagy a gyermeknevelés helyett, vagy mellett. Egy férfivel szemben még ma sincsenek ilyen elvárások.
Ezen a napon is az lenne a legfontosabb, hogy tiszteljük egymást, tiszteljük a nőt, az embert, a szabad akaratot, a döntés jogát – és ne hagyjuk, hogy holmi politikusok próbálják megmondani, hogyan is kéne ezt megtenni.
Boldog nőnapot!
