A harangöntés nem meglepő módon a kezdetektől fogva összekapcsolódott az ágyúöntéssel. Ez magától értetődő, hiszen az alapanyaguk ugyanaz volt: jellemzően bronz vagy éppen acél (ritkábban kovácsoltvas), s ezek feldolgozásához a fegyverkovácsok, ágyúöntők értettek a legjobban, s ők rendelkeztek a megfelelő felszereléssel is. Egy kiváló mesterember nemcsak remekbe szabott ágyút tudott önteni, de a harcok végeztével a fegyver beolvasztásával akár megfelelően hangolt harangot is tudott készíteni. Mindkettő drága mulatság, így nem csoda, ha igyekeztek a legtöbbet kihozni mindkettőből.
Precizitást igénylő elkészítésük miatt hazánkban a harangöntés mikéntje a német mesterek kezében volt egészen az első világháború lezárásáig. A tudást ellesve a magyar iparosok is belekezdtek a haranggyártásba, de a műfaj legjobbjai napjainkban is a német ajkú területeken végzik munkájukat, míg hazánkban mára csak egyetlen harangöntő műhely maradt. Utóbbi munkáját dicséri többek közt a dunaharaszti Rákóczi-ligeti Szent Imre-templom nagyobbik harangja, az e2 hangolású Szent Imre harang. A toronyban található másik harang, az a2 hangolású Hősők harang még 1934-ből származik. Külön érdekesség, hogy napjainkban már készítenek harangokat alumíniumból vagy éppen alumíniumötvözetből is, méghozzá egy magyar szabadalom alapján.
Az öntés mellett rendkívül fontos a harangok hangolása is, hiszen egy adott templomon belül egymással összhangban, idegen szóval konszonásnak kell lenniük, különben az emberi fül kaotikusnak hallja az (ima)időt jelző harangszót. Az öntés folyamata többlépcsős és rendkívül összetett folyamat, melynek leírása meghaladja ezen oldal kereteit. Első lépésként meg kell tervezni a harang hangfekvését és súlyát, ezek alapján annak formáját. Magharangot, majd álharangot készítenek, öntenek és égetnek. A hónapokig tartó gyártás végeztével a megszólaltatott harangnak a kívánt hangon kell kongania, különben mindent előről kell kezdeni. Embert próbáló munka, amelynek lépései az évszázadok során kristályosodtak ki. Rendkívül költséges is, így az egyházak igyekeznek megóvni ezeket a hangszereket, s csak akkor pótolják őket, ha megrepednek.
Az ebédkor felcsendülő harangszónál felejtsük el annak véres, s mégoly büszke eredetét, s hajtsunk inkább fejet mindazok előtt, akik bő 18 évszázad alatt tökélyre fejlesztették ezt a ma már kihalóban lévő szakmát.
