Körülbelül 8 éves lehettem, amikor először vettem részt a testvérváros (Leimen-Németország) búcsúján. Akkor kaptam meg életem első hagyományos mányi viseletét. Annyi szerepünk volt, hogy a főutcán, zene kísérete mellett vonultunk szüleinkkel, akik szintén a régi sváb viseletben tették ezt. Persze évek múltán segédkeztünk a hungarikumnak számító ételek (gulyásleves, lángos) elkészítésében és kiszolgálásában.
Az általános iskola diákjaiból alakítottunk egy tánccsoportot, amivel Mányon, a Fejér-megyei néptánctalálkozón fel is léptünk. Innentől nem volt megállás. A környező településeket bejártuk táncainkkal. Fejlődésem reményében végeztem el Pécsett egy néptáncoktatói tanfolyamot. Innen indult Dunaharaszti ismeretségem, hiszen néhány fiatal a városból, szintén részt vett a képzésen. A barátságból szerelem, majd házasság. Aktívan segítettem a fiatalokat, a Német Ifjúsági Hagyományőrző Egyesület tagjaként. Részese lettem a tánccsoportnak, gyerekeknek oktattam táncot a Hunyadi iskolában. Táncházakat tartottunk, Márton-napi lámpás felvonulást szerveztünk, táncoltunk a szüreti felvonuláson, építettem a kapcsolatokat a Tájházban szervezett rendezvények alkalmával, és nem utolsó sorban, heti rendszereséggel tartok néptáncfoglalkozást a kicsiknek az óvodában. Igyekszem átadni a zene, a tánc iránti szeretetet. Igyekszem megismertetni a felnövekvő generációt a hagyományokkal úgy, hogy részesei lehessenek. Sváb süteményt sütünk a csoporttal, szülőkkel közösen lámpást készítünk, kiszebáb égetésével űzzük el a telet, Május-fát állítunk, mustot préselünk a családok által behozott szőlőből, és az általunk készített mézeskalácsot ajándékozunk egymásnak karácsonykor. Nekem a „Trahtag” nem csak egy napról szól, az életem része. Számomra a hagyományőrzés nem csak kötelesség, hanem örömforrás is. A közös éneklések, táncházak, a kézműves napok olyan alkalmak, ahol nem számít a kor, egy nyelvet beszélünk, a hagyományaink nyelvét.
