A kajakozás nem pusztán sport. Az RSD-n nem az izmok indulnak el először, hanem valami mélyebb: a szívverés lelassul, a külvilág zaja elhal, és megérkezik az elcsendesedés, a fej kitisztul.
A víz egyszerre tükör és emlékeztető. A közelében minden másképp van – mintha valami ősi emlékezet szólna belőlünk, egy hangtalan mondattal: „Innen jöttél.”
S talán éppen ezért vágyom vissza hozzá újra és újra. Nem csupán a nyugalom miatt, hanem mert a víz képes visszaadni valamit, amit a város nem: a tér érzését, az időtől való függetlenséget, és a belső csendre való képességet.
Az RSD nem tenger. Nem hatalmas, nem monumentális. De éppen ettől válik széppé. Emberléptékű, meghitt, otthonos. Olyan, mint egy régi barát, akivel nem kell sokat beszélni – elég csak jelen lenni mellette.
A természet nem díszlet – hanem kapcsolat. Egy kajakban ülve nem kívülről nézed, hanem benne vagy, része. A nád a lapátot súrolja, egy madár csak egy villanásnyi jelenés, és a víz tükrében nemcsak az eget látod – hanem bizony saját magadat is.
Itt nincs közönség. Nincs like, nincs komment, nincs megfelelés. Csak a sodrás van… és te. Ez a kapcsolat nem hangos, nem látványos, de nagyon is valós. Aki evez, az tudja: nemcsak a folyó változik állandóan – te magad is.
És hogy miért fontos mindez?
Mert egy város nem attól válik önmagában élhetővé, hogy vannak útjai, házai és rendeletei. Hanem attól, hogy ad teret a lelassulásra, az elvonulásra, a belső egyensúly keresésére is. Az RSD nem csupán díszlet a város szélén, nem csak egy háttér a fotókhoz – hanem valódi ajándék. És a kajak sem pusztán játékszer, hanem eszköz: kapu a vízhez, a természethez, és végső soron önmagadhoz is.
Minden városnak szüksége van egy olyan zugra, ahol nem kell beszélni – csak lenni. Nekünk, dunaharasztiaknak, ez a hely talán az RSD. Nekem biztosan. Ha egyszer beleülsz a kajakba, meg fogod érteni: nemcsak a part marad mögötted, hanem egy darab zajos világ is. És amikor visszatérsz, jobban érted majd azt is, ami a parton vár.
