Az élet fokozatosan épít fel minket. Gyermekek vagyunk, aztán fiatalok, majd férfivá érünk… és egyszer csak ott állunk egy új szerep kapujában: apa.
Ez nem a kórházban kezdődik. Hónapokkal korábban indul, bent, a szív elrejtett szegleteiben. Apró, észrevétlen mozdulatokban, gondolatcsírákban, amelyek lassan formát öltenek. Én most éppen ide készülök belépni — talán még jobban izgulva, mint annak idején apósom és anyósom háza előtt, a bemutatkozásom napján. Egy dolog azonban nem változott: aki fogja a kezem, és akinek én is fogom minden percben az övét.
Délután volt. Semmi különös. Szokásom szerint a gép előtt ültem. Nem szólt drámai zene. Csak egy kézmozdulat, egy halvány mozgás… és egy teszt, amit elém tett párás szemekkel mosolyra húzva szája széleit. Pozitív. Két vonal. Csend.
Végtelen csend.
Addig sok mindent próbáltam jól csinálni. Embert építeni. Céget, közösséget, házat, tartást. De ott, akkor, először nem az volt a kérdés, hogy én mit építek, hanem hogy ki fog rám építeni. Lehetek-e én a kőszikla, amire biztonsággal támaszkodhat?
Az apává válás nem egyetlen nap története — és kedves olvasó, biztosan tudom, hogy minden nap újra és újra tanulnom kell majd. Nem az a perc tesz apává, amikor először kezembe adják a fiamat. Ez egy folyamat, néha észrevétlen, néha felforgató. Látod a párod arcán az örömöt és a fáradtságot és tudod: mostantól te vagy az, akinek biztos háttérnek kell lennie.
Azóta másképp nézek az időre. A csendre. A jelenlétre. Talán nem attól leszek egyszer jó apa, hogy mindent tudok, hanem attól, hogy minden nap ott leszek – figyelni, tanítani, védeni. Mert az apaság nem a félelem hiánya, hanem a készség, hogy a félelmeink ellenére is megtegyük, amit meg kell tenni.
És ha egyszer a fiam majd megkérdezi:
„Apa, mikor lettél igazán azzá, aki vagy?”
akkor talán… csak ennyit mondok majd:
Amikor először hallottam a szívverésedet, és a sajátom dobbanása már nem érdekelt tovább.
Szeretlek, Fiam!
