Kőbányán születtem, egy hatgyermekes család elsőszülött fiúgyermekeként. Harmadikos koromig egy apró, szoba-konyhás lakásban éltünk. Két tejföl szőke testvéremmel gyakorta álltunk az udvar bezárt kapujában, s lestük az utcán felbukkanó számtalan csodát. Akkoriban szegényebb volt a világ. Ruhánk az utca végében ásítozó szemétbánya ajándéka volt. Kidobott kisautók, javíthatatlannak vélt tárgyak, s azok a könyvek, melyek számomra a mesevilág csodáit hozták el. Nehéz, hideg idők vártak. Konyhai sparheltünkben nem volt mivel fűteni, s fázós estéken, mikor éhesen zsíros kenyeret koldultunk, anyám elcsukló hangon válaszolt:
– Alszik a kenyér, ma már nem zavarhatja senki sem!
Szegények voltunk, de szeretetben éltünk. Később nagyszüleim közelébe költöztünk, s az a perc megváltoztatta az életem. Kapunkat többé nem zárta be senki, s a hazatérés perceit bágyadtan jelezték fölénk magasodó utcalámpák fényei. Vasárnaponként fociztunk, s ping-pong asztalokon ütögettünk el számtalan évet. Az eltelt idő megtanított élni. Fiatalságunkat bearanyozta a szerelem, s egy boldogabb felnőttkor részegítő gondolata. Mi még nem küldözgettünk csókokat hideg számítógépek érzés nélküli gombjain. Ma már tudom, csak a felnőttek szeme lát szegénységet. Az élet szép, s nekünk megadatott, hogy végigjárhattuk nyikorgó lépcsőfokait. Az a gyermek azóta felnőtt, s ha megtanulta a számtalan csodát értékelni, oly gazdagságra tett szert, melyet elvenni többé nem lesz képes senki sem.
