dho: Milyenek az első napok?
Pecznik Gabriella: Hirtelen szakadt rám a felelősség. Felborult az eddigi napirendem, ami viszont nagyon izgalmas.
dho: Milyen szakmai múlt áll mögötted?
P. G.: Eredetileg az idegenforgalomban dolgoztam, innen van az első diplomám. Aztán hirtelen megváltozott minden. A mai napig nem tudom a pontos okát, de rájöttem, hogy nekem gyerekekkel kell foglalkoznom. A picikkel mindig jól tudtam kapcsolatot teremteni. Egy munkahelyváltás kapcsán úgy döntöttem, hogy bölcsődében fogok dolgozni. Ennek már 6 és fél éve. Akkor kisgyermek nevelőként kezdtem, itt a Városi Bölcsődében. A következő tanévben már az ELTE csecsemő- és kisgyermeknevelő szakán tanultam, persze munka mellett. Amikor azt befejeztem, éppen nyílt a Knézich utcában az új bölcsőde, a tagintézmény. Így vezető lehettem. Ebben a pozícióban voltam négy évig, és most folytatom.
dho: Dunaharasztin kevés a bölcsődei férőhely. Mennyi bővítés kellene a városban, hogy ez a helyzet megszűnjön?
P. G.: Eredetileg egy bölcsődéje volt a városnak, a Kossuth Lajos utcában. Nagy segítség volt az új tagintézmény a maga 70 férőhelyével. Ám gyorsan kiderült, hogy ez is kevés, hiszen ugyanilyen ütemben fejlődik a város. Egyre több a fiatal, így a kisgyermek is. Azt gondolom, hogy jelen helyzetben legalább még egy 50-60 fős, 4 csoportos intézmény kellene pluszban. Ez a túljelentkezések számából ered, azaz nagyjából ennyi picit kell elutasítanunk.
dho: Ebből a szempontból nyitott kapukat döngetünk, hiszen a Paál László utcában a leendő óvoda és a nemsokára épülő iskola mellett létesül majd egy bölcsi is.
P. G.: Az önkormányzat fel is kért arra, hogy szakmailag segítsem az új intézmény létrehozását, így itt is tudjuk hasznosítani a kollégáimmal az eddigi tapasztalatainkat.
dho: Milyen lenne álmaid bölcsődéje?
P. G.: Majdnem olyan, mint a tagintézmény. Csak egy-két dolog van, amin változtatnék. Picit más elrendezést és csoportbeosztást javasolnék. Ha a helyhiányt meg tudjuk szüntetni a városban, akkor nemcsak én leszek nagyon boldog, hanem azt hiszem, hogy sok család is. Ha meglesz az új intézmény, akkor pedig tudunk fókuszálni a régi, városi bölcsődére. Ott is sok mindenen kell változtatni, modernizálni.
dho: Mi történik egyébként egy bölcsődében, mit csinálnak a gyerekek?
P. G.: Óriási döntés a szülőtől, hogy bölcsibe adja a gyereket. Egyfelől nagyon jó dolog, mert gyorsan tud szocializálódni a kicsi. Biztonságban van, közösségben tud lenni, ráadásul megszokott napirend szerint telnek a napjai.
„Nyilván az lenne az ideális, ha az anyuka otthon tudna maradni, és a gyerekre koncentrálni. Ám sok család esetében nem olyanok a feltételek, és a szülőknek bizony vissza kell menni dolgozni.”
Így a bölcsi lehet a megoldás. Itt sokszor sokkal többet tudunk adni, mint otthoni körülmények között, mert a gyerekközösségnek iszonyatosan erős húzóereje van. Mivel nálunk nincsenek korosztályokra bontva a csoportok, így egymást is fejlesztik a gyerekek. Gyakran előfordul, hogy a kicsi sokkal önállóbb, mint ahogy anyuka gondolja. Az elsődleges és legfontosabb feladata a gyerekeknek a bölcsiben az, hogy játsszanak és jól érezzék magukat. Itt még nincsenek kötelező foglalkozások, azzal telik az idő, amihez éppen kedvük van.
dho: A gyerekekkel vagy a szülőkkel nehezebb?
P. G.: Szerintem minden pedagógus azt mondja, hogy is-is. Van úgy, hogy a szülőkkel több dolgunk van.
„A gyerek alapvetően még nevelhető, neki sok mindent elnézünk.”
Vannak nagyon készséges, rugalmas és együttműködő szülők, és van, akivel több a dolga a kollégáimnak. Leginkább a beszoktatás nehézkes, gyakran az anyuka nehezen engedi el a gyereket. De ez teljesen érthető, hiszen két évig szinte szimbiózisban éltek. Ez személyiségfüggő természetesen. Két hét az átlagos beszoktatási idő. Ekkor az anyuka vele lehet. Amikor pár nap után kimegy, az szokott nehéz lenni a szülőnek.
„A gyereknek az a jó, ha azt látja az anyukáján, hogy minden rendben van. Érezze, hogy jönnek majd érte, és biztonságban van. A gyerek leveszi a rezgéseket, például, ha a szülő fél.”
dho.: Ahogy beszélgetünk, mind a ketten „anyukákat” említünk. Az apukák ebben a folyamatban nem vesznek részt?
P. G.: De, sokszor igen! Azt szoktuk javasolni, hogy az hozza a gyereket, akihez a leginkább ragaszkodik. Van például most egy apuka, aki már a második gyermekét szoktatja be. Ott például ez bevált. Bár nem gyakori, de egyre többször előfordul, hogy az apuka van gyesen, míg az anyuka dolgozik. Olyan eset is volt, hogy a nagyszülők egyike intézte a beszoktatást.
dho: Mennyire alakul ki kötődés a gyerekek és köztetek, mennyire nehéz az elválás, amikor elmennek oviba?
P. G.: Nagyon! A bölcsi az, ahol a kicsi még babusgatva van. Nálunk még nevelés-gondozás történik. Őket még ölbe kell venni, még altatni kell. Az oviban azért már máshogy mennek a dolgok. Hiszen ott már sokan vannak egy csoportban, míg nálunk maximum 14-en, és közben két-három nevelő van velük. Mai napig van, akik visszajárnak, és szívesen vannak velünk. A szülőn múlik, hogy a gyerek emlékeiben mennyire maradnak meg a bölcsődei évek. Az ovi már 3 év, az iskola előtti időszak, így az mélyebben beléjük ivódik. Bölcsibe 1-1,5 évet járnak.
dho: Mit üzensz a szülőknek?
P. G.: Ez az egyik legnehezebb kérdés. Talán azt, hogy sok türelmet kérünk tőlük! A mi hivatásunk nagyon hálás feladat, de egyben nehéz is. Sok szülőtől kapunk elismerést, amikor ráébrednek, hogy ő egy vagy két gyermekkel van otthon, nekünk 14 picivel kell kiviteleznünk ugyanezt.
dho: És mit üzensz a gyerekeknek?
P. G.: Hogy élvezzék ki a gyerekkor minden pillanatát! Legyenek rosszak, elevenek! És azt, hogy nagyon imádjuk őket!