Gyermekkorom óta a kóruséneklés része volt az életemnek, de végsősoron maga az éneklés is. Állítólag előbb énekeltem, mint járni tudtam volna. Persze ezek a történetek csak a szűk család legendáriumában élnek.
Némely kórusokba kötelezően járnom kellett, mások mellett már tudatosan döntöttem. Volt olyan, ahol francia királylány lehettem a János vitézből, hatalmas kék abroncsos ruhában, és volt ahonnan nemes egyszerűséggel kiájultam egy forró nyári napon, mentségemre szóljon, hogy még gyermek voltam akkor.
Meghallva az itteni kórus harmóniáit, eldöntöttem, hogy ha lehetséges, velük újra énekelni akarok. A Blumenstrauss kórus befogadott, kaptam csodaszép kottaborítót, meglepően kényelmes és mutatós „fellépő ruhát”. A jeges rémület a kották láttán fogott el – a szövegek németül vagy éppen svábul voltak. Nekem csak az angol nyelvet sikerült valamilyen szinten elsajátítanom és a gimnáziumban latinos is voltam, de ez most nem segített sokat. A dallamok az első pillanattól utat találtak a szívemhez, aztán ahogy egyre többet ismerhettem meg a hely svábság történetéből, már nem csak a dallamok.
Nagyon értékesnek találom a kórus hagyományőrző munkáját, és megtisztelő számomra, hogy részt vehetek benne. A népi hagyomány valami olyan utat nyit meg a kapcsolódáshoz, ami megérinti a lélek mély rétegeit, és összekapcsol az egyetemes emberivel, miközben az egyedi vonásokra is hangsúlyok kerülnek.
Megerősítő tanulságokat hordoz, hogy a helyieknek a történelem megpróbáltatásai sem vették el az énekes kedvét. Megszülettek a dalok minden élethelyzetre és bennünk is tovább élhetnek. Mindig van, aki énekli és lefordítja őket, hogy fújhassa együtt a helyiekkel, a” fonetikus sváb is”.
