A szerelmesek ünnepe van – udvarlás régen

//Tóth Gábor
dh-biblio_helytortenet_eskuvo-lakodalom_hazassaghete_valentin_nagykep_20210214

forrás: a Dunaharaszti Városi Könyvtár Helytörténeti fotó- és képeslapgyűjteménye engedélyével

Ma apró meglepetésekkel állnak egymás elé a szerelmesek, a piros rózsa most a legkelendőbb árucikk, hiszen Bálint napja van.

Szent Bálint a szerelmesek, a lelkibetegek és az epilepsziával élők védőszentje. Ezt végig olvasva csalfa mosolyra húzódik az ember szája, hiszen a szerelem valóban a lélek kincse, a viszonzatlan pedig gyötrő fájdalom.

Bár hazánkban az angolszász országokból érkezett nem oly régen, maga az ünnep ókori eredetű, majd a keresztény kultúra része lett.

Manapság a szerelmesek randiznak, és meglepik egymást, de nem úgy, mint más években, hisz ebbe az élménybe is belerondít a járvány. Viszont eleink egy-egy ilyen jeges időben sétálós találkozót sem engedhettek meg maguknak. A szabályok egykoron mást diktáltak.

A fiatal férfiak csakis az úgynevezett legényfogó napokon látogathatták meg a lányos házakat. Ott udvaroltak. Bizony, az udvarlás szavunk éppen innen származik, hiszen ennél beljebb nagyon nem engedték a legényeket. Hogy a küszöböt átlépje valaki, ahhoz már nagyon komoly szándék kellett. Az elutasítás is határozott volt, aki nem jó időben érkezett az adott portára, esetleg nem volt kívánatos a jelenléte, annak hagymát dugtak a zsebébe.

A Leányvásár szó nem éppen felel meg a mai elvárásainknak, de ilyen is volt egykoron. Na nem eladták a lányokat, hanem bálokat tartottak, ahol megnézhették egymást a környékbeli falvak fiataljai.

Akkoriban nem virágot vittek a kiszemelt lánynak, meg csokit. Gondoljunk csak bele, milyen arcot vágna ma egy csinos lány ha a szerelme egy sodrófával lepné meg. Pedig dédszüléink idejében ilyen háztartásban hasznos eszközöket illett vinni.

Persze aki nagyon akart, az tudott magának időt lopni a kedvesével, bár ha kiderült, abból baj lehetett.

Úri körökben sem hagyták magukra a fiatalokat, nehogy valami meggondolatlan történjen. A gardedám, azaz leginkább női rokon jelenlétében találkozhattak. A frigyekről eleink idejében leginkább nem a szerelem döntött, hanem a család, a vagyoni helyzet, a pozíció.

Úgyhogy élvezzük ki a most adott lehetőséget, egy kellemes sétát, egymás kezét fogva és csókot csenve.

És íme egy galéria, amiben a Dunaharaszti Városi Könyvtár Helytörténeti fotó- és képeslapgyűjteménye segítségével összeszedtünk néhány képet azokról a régen élt dunaharaszti szerelmesekről, akik összekötötték életüket, azaz összeházasodtak.