Mohorai srác reverendában – pünkösdi interjú ifj. Bógár Zsolttal, Dunaharaszti–Taksony káplánjával

//Berényi Attila
ifjBogarZsolt-atya02_interju_punkosd_20200601

ifjabb Bógár Zsolt, Dunaharaszti–Taksony káplán

Templomba menni mindig ünnep. Nekem az. Együtt lenni a többiekkel, a közösséggel, Istennel. Mindig díszbe öltözteti ilyenkor az ember a lelkét. Most is így tettem, és megfogva a Dunaharaszti Szent István-templom hideg kilincsét picit megborzongva nyitottam be. De most csak engem várt a pap! Faramuci érzés, amikor egy nálánál sokkal ifjabb embert szólít „atyámnak” a magamfajta, de az első szó után elszállt a feszengés. Egy olyan fiatalemberrel beszélgethettem, aki két lábbal áll a mai világban, sőt modernebb, mint én, de szilárd hittel támogatja egyházát.

Pünkösd hetében járunk és az oltár előtt beszélgetünk. Szóba kerül hit, egyház, család és még annyi minden. Valami természetes bölcsesség, és rendkívül szórakoztató lazaság árad a reverendás papból, akit nem feszélyez a most 117 éves templom hangulata. Árad belőle a jókedv, még akkor is, ha a gondokról beszél. Gyakran felkacag – jó hallani, ahogy a hangját visszaverik a máskor oly komoly falak. Júliusban lesz egy éve, hogy pappá szentelték, ifj. Bógár Zsoltot.

dho: Milyen érzés volt megtartani első szentmiséjét Mohorán, a szülőfalujában, azok előtt, akik látták felnőni?

Ifj. Bógár Zsolt: Még nagyon fiatal pap vagyok, a „tojáshéj effektus” az esetemben még megvan. A falum templomának felújítása éppen az újmisémre készült el, a kedves hívek adományából. Nemcsak a Mohorán élő hívek segítették e célkitűzést, hanem mindazon helyek hívei is, ahol korábban megfordultam. Az újmisém óta most voltam először a templomban kettesben az Úrral! A templomunk neogótikus, faragott oltárral, a védőszentje Kisboldogasszony, azaz Szűz Mária. Az oltár tetején ő áll, szobor alakjában. Ahogy letérdeltem a tabernákulum elé (oltári szentség, oltárszekrény – a szerk.) hálát adni az elmúlt időszakért, felnéztem, s amikor rápillantottam Szűz Mária szobrára, újra rám tört az egy évvel ezelőtt történtek súlya.

dho: Az újmisén kívül még mi minden történt?

BZs: A pappá szentelésnek nagyon szép hagyománya van. Kezdve a szentelésre való készülettel, maga a szentelés, majd az újmise és a „paplagzi”. Az újmisémen két püspök, 23 pap és 20 kispap vett részt, és további 350 hívő. A paplagzimban 160 meghívott volt. Ez az utóbbi tipikus az „Éljen az ifjú páratlan!” formáció. Ugyanolyan lakodalom, azaz ünneplés kezdődik az újmise után, mint a házasságnál. Érdekes, hogy régen püspöki rendeletek szabályozták ezt az együttlétet, mert nyilván előfordult, hogy

„túlhúzták a srácok a bulit a paplagzikban.”

Természetesen erre mi figyeltünk. Az újmise előtt a plébános kikéri az egyháznak szüleitől a fiukat. Ekkor a szülők megáldják útra induló papgyermeküket. Ez a pillanat nagyon megrendítő. A szüleim nagy örömmel és mély megrendültséggel élték meg ezeket a pillanatokat, ahogy én is. Érdekes mozzanata az újmiséknek, amikor az új pap áldja meg a szüleit, Istentől bőséges áldást kér életükre. Ilyenkor kézcsókkal kísérik az áldást

nem azért, mert ő a népek világossága, hanem azért, mert az ő keze áldó kézzé változott.”

dho: A szülei hogyan élték meg mindezt? Könnyes pillanat a kikérés és az első áldás?

BZs: Igen. Amúgy is érzékenyebb vagyok másoknál. Ekkor rászakad minden az emberre. A szüleim iránti hála, az ő igenjük az én életemre, mindaz, amit kaptam tőlük. Könnyek nélkül nem tudtuk megélni azt a csodát, ami ott, akkor megtörtént. Külsőleg ugyanúgy Bógár Zsoltinak néztem ki, de belülről egy teljes átváltozás történik a szentelésben az Isten kegyelme által.

ifjabb Bógár Zsolt, Dunaharaszti–Taksony káplán

dho.: Dunaharaszti lett aztán az önnek kijelölt szolgálati hely. Gyorsan sikerült beilleszkedni?

BZs: Amikor 2018-ban diakónussá szenteltek, meghívott András atya, hogy a taksonyi Szent Anna-búcsúban legyek szónok. Akkor a dunaharaszti templomokban is voltam. Általában meg szoktak hökkenni rajtam, hogy „Ennek a csepp papnak mekkora hangja van!” De bennem is mély nyomot hagyott az itteni közösség, nagyon szimpatikus volt a miliő, ami itt fogadott. Ez volt az első érintkezési pont Harasztival. A nyár végén Ceglédre kerültem gyakorlatra, és az egri szemináriumban lezártam a tanulmányaimat. Ilyenkor már mindannyian (a diakónusok – a szerk.) találgatjuk, hogy hová is kerülünk. El sem mertem képzelni, hogy ez csak egy kis megszakítása az első találkozásoknak, és folytatás következik. A papszentelés utáni szokás, hogy a leves után kibontják az újonnan felszenteltek azt a borítékot, amit előzőleg a tányér alá rejtettek. Ez a boríték tartalmazza az új szolgálati helyünket és a püspök által a szolgálatukhoz megadott joghatóságot. Az eseményen ott van az egyházmegye papsága is. Én nem bírtam enni, egy kanálnyi sem ment le a torkomon, annyira izgultam. Így picit korábban kibonthattam a borítékot, amelyben ez állt: „Dunaharaszti – fő káplán, Láng András plébános vezetése alatt”. A döbbenettől alig tértem magamhoz! András atya is ott ült, szeretettel köszöntöttük egymást. A korábban tervezettek szerint mind az újmisémen, mind pedig a paplagzimban részt vett. Hát így érkeztem meg tavaly augusztus 1-jén.

dho.: Most pedig egy elég nagy teher szakadt a nyakába: a hitéletben is meg kellett küzdenie a járványhelyzet okozta kihívásokkal. Láttuk a közösségi felületeken András atyával gitározni, permetezőgéppel fertőtleníteni a templomot, online misét tartani. Hogyan sikerült megugrani a feladatokat?

BZs: Ősztől elkezdett dolgozni a Lélek, mert hagytuk. Gyorsan gyarapodott a fiatalok közössége: most lett volna az elsőáldozásunk, az ifivel egy tábor, a Ligeti templomban passióéneket tanítottam be a srácoknak, megszaporodott a ministránsok száma, és még sorolhatnám. És akkor jött a leállás. A nyilvános szentmiséket is beszüntették, de már előtte elkezdtem kutakodni és András atyával egyeztetni, hogy miként tudjuk ezt a sajátos helyzetet megoldani. Akkor megegyeztünk az online szentmisék bemutatásában, s az itt élő szakemberek segítségével lehetőségünk nyílt a technikai háttér megvalósítására. Köszönet nekik ezért! A kialakult helyzetben talán az volt a legnehezebb, hogy a hívek nélkül kellett létezni. Döbbenetes megtapasztalás volt, hogy a templom súlya, ez a borzasztó, emberek nélküli kongás rászakadt a papra a szentmise bemutatása közben. Egyedül maradtunk az Úrral, de az áldozat ilyenkor is áldozat, hiszen az Oltáriszentségben Krisztus mindenkor jelen van. Nehéz megszentelni úgy a nyájat, hogy nincsenek ott fizikai valójukban. Ráadásul ez volt felszentelt papként az első húsvétom. Ez az ünnep egyébként is nagyon fontos az életemben. Már januárban gyúrtam rá. Már akkor megvettem a húsvéti gyertyát, a fentebb említett passióének betanulását is megkezdtük. Ugyanakkor az, hogy fizikailag egyedül miséztünk húsvétkor, megtanította, hogy pappá nem a közösség tesz, hanem Krisztus.

„Én akkor is pásztor vagyok, ha éppen nincs itt a nyájam.”

Bocsánat, hogy ezt mondom, de most mindenki felkötötte a gatyáját. Rákényszerültünk arra, mindannyian, hogy új dolgokat tanuljunk meg. Felnőtteknek az otthoni munkavégzés, gyerekeknek a digitális oktatás. Ez a krízishelyzet ilyen értelemben nagy ajándék volt az egyháznak is. Az idős atyák elkezdtek nyomulni az online térben, a fiatalok bevetették a kreativitásukat. Mindennek köszönhetően Isten igéje szétömlött a neten, mindenki otthonába.

ifjabb Bógár Zsolt, Dunaharaszti–Taksony káplán

dho: Mit üzen pünkösd ünnepe az egyház tagjainak és azoknak, akiktől messze áll a vallás?

BZs: Pünkösd az egyház születésnapja, a Szentlélek eljövetele. Maga a szó a görög pentékosztéból ered, jelentése ötven. Azaz a húsvétot követő ötvenedik nap. Az apostolok cselekedeteiből (az Újszövetség ötödik irata – a szerk.) tudjuk, hogy ekkor együtt voltak Jeruzsálemben a tanítványok, és Jézus ígérete újra beteljesedett. A feltámadás után negyven napra megtörténik a mennybemenetel, amikor is Jézus ezt mondta: „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok” (Jn 4,18). Ma talán úgy fogalmazna: nyugi, fiúk, semmi gáz nem lesz, csak legyetek együtt és figyeljetek! Pünkösdkor pedig eljön a Szentlélek.

Mint sok ünnepnek, ennek is a zsidó vallásban keresendő a gyökere. A zsidó népnél ez volt a Hetek, a törvényadás ünnepe (héber nyelven Sávuót – a szerk.). A pünkösd egyfajta újjászületés. Ha belegondolunk, most ennél nem is lehetne aktuálisabb ez az üzenet, hiszen ebből a krízisállapotból kifelé tartva egy valódi újjászületést élhetünk át.

Most, ahogy kijöttem az online adások utáni első nyilvános misémre vasárnap, megvallom férfiasan: elsírtam magam. Kár lenne tagadni, a YouTube-on úgyis kitörölhetetlenül ott van. Az, hogy láttam a sok ismerős arcot, az, hogy újra együtt imádkozhattunk, nagyon felemelő volt. Az ünnepre áll vissza egyébként egészében a teljes liturgikus rendünk Dunaharasztiban és Taksonyban.

A járványhelyzet egy picit olyan volt, mintha az Úristen azt mondta volna az egyházának: „Testvér, kétezer évig neveltelek, tanítottalak. Most rajtad a sor, hogy önállóan cselekedj.” De most visszaáll a régi rend. Mert veszélyes teljesen az online térre hagyatkoznunk. Hiába nézem én a tévében az abárolt szalonnát hagymával, attól nem fogok jóllakni. A léleknek kell a személyes jelenlét. Ilyen értelemben az újjászületés kézzelfoghatóvá vált.

Akik nem az egyházunk berkeiben léteznek, ők is bele tudnak kapaszkodni ebbe. Nem szabad szerintem egy más világnézetű emberre „nyomulni”. Az ifi hittanosaim között is van ateista. De nem fogom rájuk erőltetni a hitem, hanem annak örülök, hogy jelen vannak a közösségben. Nem várom el, hogy vessenek keresztet, annak örülök, hogy jelen vannak. Lehetőségük van meglátni: ez egy jó közösség. Később keresztet fog vetni.

„Mi is emberek vagyunk. De csak annyival vagyunk különbek, hogy van Istenünk, aki felé kinyújthatjuk a kezünket.”

Nagyon fontos, hogy elérhetők legyünk, megtapinthatók. Nem célom, hogy egy nem vallásos emberre nyomuljak, de egyben biztos vagyok: érte is imádkozom! Azt szokták mondani a székely emberekre, hogy „először behív, jóllakat, és utána megkérdeni, hogy mit akarsz”. Az egyházban is így kell fogadnunk a templomainkba betérőket! A nyitott szív és az őszinte öröm elengedhetetlen a keresztény élethez.