Szeretem Dunaharasztit!

2025. szeptember 28., 11:48
//Ugodi Tibor
kisduna_vadkacsa_dho_20211109

Vadkacsa a dunaharaszti Sport-sziget partján. fotó: dho

Születésemnél fogva vízparti vagyok, (vízpárti), mert Siófokon láttam meg a napvilágot, a magyar tenger partjánál. Ott nőttem fel, majd korafelnőtt fejjel a média hívásának eleget téve jöttem először a nagyvárosba, Budapestre. Házasságommal és gyerekünk születésekor lettünk ismét vízpartiak. Taksony, után egy "óriási" ugrással beljebb jőve lett Dunaharaszti az otthonunk.

Mára itthon vagyunk, vagyok.

Mit is szeretek ebben a fejlődő kertvárosban?

Talán először erre akkor jöttem rá, amikor a covid lezárás itt tartott bennünket „bezárva”.

A hosszú séták, enyhíttették azt az érzést, hogy „börtön” lett a házad, a lakásod. Kint a Kegyeleti parkban, vagy lent a Sport szigeten. A napsütésben és éles hidegen fújó szélben egyaránt megnyugtató és pihentető az a szépség, amit ezek a kis természetközeli helyek nyújtanak és nyújtottak akkor.

A másik fontos dolog, talán a legfontosabb, hogy a Bezerédi lakó parkba költözve egy valódi közösségben élhetünk, a szomszéd olyan, mint amit gyerekkoromban megszoktam. Emberi. Még él a jó szokás, ha kell segítség, szinte szó nélkül megy. Kint a kuka, tedd be, ha van hó ellapátolom előled, mert később jössz haza.

Nem volt a „gyütment” érzés.

A városban szinte minden megvan ahhoz, hogy csak valóban a munka vagy szórakozás miatt kelljen kimozdulni. Bár a csend már nem a régi itt sem, zsúfolttá válik a környék, de valahol ez a természetes, mert mi is ide jöttünk egykor.

A Kis – Duna közelsége nekem, aki víz nélkül nehezen bírja, felér mindennel, ha nem tudok visszamenni szülővárosomba a Balatonhoz. A susogó úszóláp, de még a csati is csodálatos. Bringázni menni, csak úgy bámészkodni, nézni merre terjeszkedik a város.

Apám mondta, amikor ideköltöztünk, hogy a családi hagyomány úgy látszik megmarad, mert apai nagyapám szintén a Duna mellől került Siófokra.

Mi már maradunk félig balatoni, félig dunai emberek.

Jó itt élni, lakni és dolgozni, és ez nem egy ötvenes éveket idéző termelői írás, hanem a lelkünk tükre.

(Ugodi Tibor)