Különösebben, mint város először nem állt igazán közel hozzám. Kezdetben csak egy hely volt, ahová a munkába jártam, amit viszont nagyon szerettem. Aztán lettek itt is barátaim. Habár 2 és fél év után máshová sodort az élet, időnként azért kijártam továbbra is. 2016-ban, mikor visszatértem a Bárkába, újra kezdtem az ingázók életét. Tömegközlekedéssel 1,5, autóval közel 1 óra. Van idő nézelődni. Különösen, mikor a HÉV-en ül az ember. Utazás közben szép lassan elkezdtem értékelni az egyre ismerősebb házakat, fákat, a pipacsmezőt, ami Millenniumtelep után fogad. A Duna sétány viszonylagos csendességét.
A Baktay teret, ahol parkoláskor be kell állítani az alsóban használt tanuló órát. Ami először bosszantott, de aztán megtetszett, mert van benne számomra valami nosztalgia. Rájöttem, hogy bár kevesebb dolog van, mint Budapesten, de itt még megtalálható sok minden, ami egy nagyvárosban már igen ritka. Annak ellenére, hogy nem lakom itt, több boltban tudják, hogy ki vagyok. Ha nem is név szerint, de megismernek, rám köszönnek. Az utcán is. Nem adnak a kezembe szórólapot minden utcasarkon, kevesebb az autó, tisztábbak a járdák. Tudok örülni annak, hogy nem kell a tömeget kerülgetnem, és nem kell a mozgólépcsőn tülekednem. Több a tér, a levegő, a virág. A sok év alatt átalakult a képem a városról. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy megszerettem, és nem csak azért, mert megszoktam, és sok élmény kapcsolódik már hozzá. Hanem egyszerűen önmagáért.
