Szociális munkás hallgató koromban végig gyerekekkel szerettem volna foglalkozni. Eszembe sem jutott más terület, egészen addig, míg egy különös „véletlen” során kapcsolatba nem kerültem a Bárka Közösséggel.
Ekkor már ötöd éves voltam, határozott elképzelésekkel arról, mit szeretnék majd a diploma után csinálni. Ez egészen addig a délutánig tartott, amíg be nem léptem a Forrás Ház (a közösség lakóotthona) kapuján. Azt akkor még nem láttam ilyen világosan, de eldőlt, hogy nem gyerekekkel, hanem fogyatékkal élő felnőttekkel fogok foglalkozni. Mert a világ, amibe akkor belecsöppentem megfogott, megragadott és többé nem eresztett.
Mi történt azon a délutánon? Külső szemmel nézve semmi különleges. Megismertem egy házat, annak a lakóit, akik meghívtak vacsorára, és ott maradtam az esti imájukon is, holott azt eredetileg nem is terveztem. Mindez azonban egy olyan közegben történt, amilyennel addig még nem találkoztam.
Van valami különleges azokban az emberekben, akiket fogyatékkal élőknek hívunk. Bizonyos képességekben hiányt szenvednek, főleg azokban, amik szükségesek ahhoz, hogy a világban önállóan tudjanak boldogulni. Ám vannak dolgok, amelyekben sokkal jobbak, mint az átlagemberek. Úgy fogadtak azon a délutánon, mintha egy rég nem látott barát, ismerős lennék, teljes nyitottsággal, elfogadással, feltételek nélkül. Mikor az esti imán az egyik Bárkás barátom-aki nehezen fejezi ki magát, így első találkozásunkkor a beszédéből még semmit sem értettem- értem imádkozott, holott akkor látott életében először, rádöbbentem, hogy van mit tanulnom Tőlük.
Mindez 14 éve történt, a tanulás azóta is tart. Külső szemmel olyan, mintha ők szorulnának segítségre. Nagyon sok dologban ez így is van. De vannak dolgok, amikben ők tudnak nekem, nekünk segíteni. És meg is teszik, ha hagyom, hagyjuk.
