Ünnepeljük Dunaharaszti egykori cukrászát – interjú a most 80 éves Gergely Lászlóval

//Berényi Attila
Gergely László, aranykoszorús cukrászmester. fotó: dho
A gyermekkor emlékei között kitörölhetetlenül ott van a nyár igazi slágere: a hűsítő fagyik, a sütik, a szülinapi torták íze, a cukrászdákban lebegő vanília- és csokoládéillat. Aki Dunaharasztin volt kisgyermek, és most már felnőtt, az biztosan emlékszik a Gergely Cukrászdára, előbb a focipályánál, majd a Petőfi utcában. És biztosan emlékszik a cukrászra, Laci bácsira. Ő ezekben a napokban ünnepli 80. születésnapját. Vele beszélgettünk.

Az Ócsa természetvédelmi területéhez közeli takaros házban ketten élnek, Laci bácsi és felesége, Esztike néni, akivel 58 éve házasok. Az aranykoszorús cukrászmester most is erős, határozottan küzd egy agyvérzés utáni állapottal. Bizony erős, még ha testi ereje nem is a régi – mert láthatóan ő került ki győztesen az egészségéért folytatott harcból. A foci-vb egyik meccsét szakítja meg a kedvemért, hogy beszélgessünk, és máris ott vagyunk a régmúltban.

dho: Hogyan lett cukrász?

Gergely László: Világ életemben nagyon édesszájú voltam, mindenféle süteményért rajongtam. Már egészen pici koromban is azt mondtam, hogy én bizony cukrász leszek. Anyukám mellett lestem el először a fogásokat. Életem első süteménye egy krémes, aztán egy képviselőfánk volt, amit elkészítettem.

dho: De az nem is egy egyszerű recept, sok háziasszony fél az ahhoz szükséges égetett tésztától.

Gergely László, aranykoszorús cukrászmester. fotó: dho

G. L.: Én meg tudtam csinálni alig pár évesen, ráadásul egy sparhelten kellett dolgozni, mert akkor az volt. Ezzel tudtam segíteni anyámnak. Apám egyébként Dunaharaszti akkori leghíresebb maszek fodrásza volt, Gergely Jenő. A Polgár péksége mellett volt az üzlete.
Nem adtam fel soha az álmaimat. Dunaharasztin volt egy cukrásztermelő üzem, amit akkor a Pest megyei Vendéglátóipari Vállalat üzemeltetett. Oda kerültem be 15 évesen, azaz 1957-ben. Két évig ott voltam cukrásztanuló. Ezután kerültem Budapestre a Vörösmarty Cukrászdába (ma Gerbeaud Kávéház – a szerk.). Akkor is nagyon komoly, elismert szakemberek dolgoztak ott, és én mellettük inaskodhattam. Puskás Dani bácsi volt a mesterem. Először hat hónapra szerződtem, aztán még fél évre marasztaltak. Az akkori ipari tanulói fizetésem 270 forint volt havonta.

dho: Hogyan alakult tovább az élete?

G. L.: A vállalatnak volt egy központi cukrásztermelő üzeme a Kertész utcában, a VII. kerületben. Ide kerültem át – először, mint cukrász segéd, de nemsokára vezető helyettes lettem. Aztán az akkori főnököm máshová ment dolgozni, és engem neveztek ki cukrásztermelő vezetőnek. Hét évet töltöttem el ott. Ez egy jól gépesített üzem volt, 30 emberrel dolgoztunk. Egyik nap beállított hozzánk a volt főnököm ismerőse, a vállán egy nagy zsákkal. Mandula volt benne. Azt kérte, hogy a nálunk rendelkezésre álló géppel hengereljük le az egészet, hogy marcipánt tudjon készíteni. Úgy hívták, hogy Szamos Matyi bácsi, a mai Szamos márka megteremtője. Egy kis parasztházban, maszekban készítette a kis marcipánfigurákat, és terjesztette mindenfelé, boltokban, cukrászdákban.

dho: Mikor volt ez? – kérdezem, de a válasz a cserépkályha irányából, Eszti nénitől érkezik.

Eszti néni: Ez a hatvanas évek második felében lehetett. Onnan tudom, hogy akkor már én is ott dolgoztam, 1967-ben  már babát vártam, és emlékszem Matyi bácsira is.  És milyen az élet, 1974-től rendszeresen tőle vettük a marcipándíszeket.

dho: Merre vitte az élet ezután?

Gergely László a haraszti üzemben. fotó: Gergely László engedélyével

G. L.: Visszajöttem Harasztira. Korábban is innen jártam be dolgozni Pestre. Eleinte a HÉV, majd egy Pannónia motor, később egy kis Trabant volt alattam. Aztán Harasztin, már helyben könnyebb volt közlekedni. A Megyei Vállalat itteni termelőüzemébe kerültem vissza, mert a korábbi főnök nyugdíjba ment. Ez volt a 121-es számú Termelőüzem, és heten dolgoztunk ott. Mindenféle vegyes süteményt készítettünk. Mi láttuk el akkor egész Harasztit, főleg a boltokat. Egy bácsi vitte ki minden nap egy triciklivel az árut. Így került ki a mignon, az isler, linzerkoszorú, édes és sós teasütemény a vevőkhöz.

dho: Mi volt akkor az Ön kedvence?

G. L.: A krémes! Rengeteget gyártottunk belőle, de fogyott is rendesen. Pléh tálcákon szállítottunk, és nem volt az a mennyiség, amit ne lehetett volna eladni belőle.

dho: Hogyan lett ebből önálló cukrászda?

G. L.: Akkoriban Ráckeve volt a járási székhely, és az ottani KÖJÁL (Közegészségügyi-Járványügyi Állomás rövidítése, az ÁNTSZ, majd NNK elődje – a szerk.) vezetője, a tisztifőorvos ajánlására váltottam ki az engedélyt. Megkaptam az apámtól a szülői házat. Ez a focipályánál, a Mező Imre utca 19. szám alatt volt (ma Mindszenty József utca 25. – a szerk.). Ott lett aztán a cukrászdám, 1974. június 1-jétől kaptam üzletnyitási engedélyt.

A Gergely Cukrászda Dunaharasztin. fotó: Gergely László engedélyével

dho: Akkoriban volt másik cukrászda Dunaharasztin?

G. L.: Csak egy, picit korábban. Mészáros Károly vitt egy rövid ideig egy üzletet, de fiatalon meghalt. Én elég sok berendezést, eszközt meg is vettem a hagyatékából.

dho: Hogyan fogadták az emberek az új cukrászdát?

G. L.: Nagyon lelkesek voltak. Saját készítésű, helyben főzött fagylaltot is árultunk. Akkor még hűtőkádak voltak, amibe a tejeskannákat beletettük, ebben volt a fagylaltlé. Csokoládé, vanília, citrom és eper mindig volt. A pultba 12 fajta fért, így nagy választékot tarthattunk. Olyan kerek fém tégelyek voltak, fém fedővel. Óriási népszerűségnek örvendett a fagyink. Nyáron a focimeccsek után hosszú sor állt. Előfordult, hogy elfogyott a fagyi, és még csak hűlt a következő adag. Az emberek meg azt mondták, hogy ők inkább kivárják.

dho: Honnan szerezték be az alapanyagot?

G. L.: Helyi termelőktől, piacról leginkább. De a FÜSZÉRT árult gyümölcsvelőket, nagy 5 literes dunsztosüvegekben. Azt is szerettük használni alapanyagnak.

Esztike néni és Laci bácsi. fotó: dho

dho: Mennyibe került akkor a fagyi?

Eszti néni: Amikor kezdtük, akkor volt az 1 forintos, ez volt a nagy kanállal mért gömb, és az 50 filléres pedig a kicsi. Azért tudom, mert én árultam. Életemben nem dolgoztam annyit, mint akkor. A fagyasztó pedig egy nagy üstszerű szerkezet volt, ami forgott, benne egy lapáttal. Abból habkártyával szedtük ki a fagyit a pultba. Nagyon fázott a kezem, mire végeztem.

dho: Gondolom azért a tortáknak is nagy népszerűsége volt.

G. L.: Volt olyan, amikor egy napra 97 tortarendelésünk volt. Ezek díszített esküvői torták voltak. Egész éjszaka dolgoztunk. Az udvarra felállítottunk két pingpongasztalt, leterítettük, és arra tettük a tortákat. Aztán raktunk alá azonnal egy-egy papírlapot, és arra írtuk, hogy ki a megrendelő, és mennyi az ára, hogy össze ne keverjük őket. A születés- és a névnap akkoriban elképzelhetetlen volt cukrászdai torta nélkül, de ugyanígy a házassági évforduló, vagy bármilyen családi esemény is.

A Gergely Cukrászda kínálatának egy része. fotó: Gergely László engedélyével

dho: Milyen torták voltak a 70-es években a divatosak Harasztin? Ismét a cserépkályha mellől érkezik a gondos asszonyi válasz.

Eszti néni: Imádták a csokitortát, az oroszkrémet, a dobost, a puncsot, a citromot. Ezek a klasszikus torták fogytak eleinte, a gyümölcstorták csak később jöttek divatba. Akkoriban a piskótatészta-alap volt a legáltalánosabb, nem készültek még a mai, magvakból álló, másfajta tészták.

dho: Volt saját süteménykreációja?

 G. L.: Hogyne! Egy egész füzet tele van velük. A tejszínes csokikrém-sütimből nem tudtunk eleget gyártani. Ezt kocka formában árultuk. Ugyanígy került ki a tejszínes kókuszkocka. Ezek darabáruk, de annyira népszerűek voltak, hogy aztán tortában is elkezdtük készíteni, mert rendelték. Eljött aztán az az idő, hogy határt kellett szabni az elvállalt megrendeléseknek. Éjszaka is dolgoztunk, és már nem tudtunk pihenni.

Gergely László, aranykoszorús cukrászmester. fotó: dho

dho: Abban az időben is rendeltek a cukrászdából a családok karácsonyra süteményeket, vagy a háziasszonyok inkább a szülőktől, nagyszülőktől megmaradt receptek alapján maguk sütöttek otthon?

G. L.: Az ünnep alatt is rengeteg rendelésünk volt, sőt karácsony első és annak második napján is nyitva voltunk. Egy ünnepi szezonban nagyjából kétezer rúd bejglit adtunk el. Ezek félkilós rudak voltak.

Eszti néni: Emlékszem, hogy nagy sláger volt még az édes, apró teasütemény. Sokan Néróként ismerik; és ennek a változatai. Ezt ugyanis nem készítették el otthon az asszonyok, és az ára is elfogadható volt.

Aprósütemények a Gergely Cukrászdában. fotó: Gergely László engedélyével

dho: Volt a cukrászdának beülős része?

G. L.: Hogyne, még terasza is. Sokan jártak ide, hiszen nagyon jó helyen volt. A hétvégi meccsek alatt mindig dugig voltunk.

dho: Hogyan folytatódott a Gergely Cukrászda története?

G. L.: Ezen a helyen 1988-ig voltunk. Egyszerűen kinőttük. A szülői ház már nem volt elegendő arra, hogy ott működjön a cukrászda. Vettem egy telket egy házzal a Petőfi Sándor utcában, és ott épült fel az új, a kornak megfelelő üzem és az új üzlet. Mindezek mellett a cukrászmestervizsgák bizottsági tagja voltam, érdekességképpen: sok híres mai cukrászda alapítóját, köztük a ma Harasztin működő híres Karl Cukrászda vezetőjét is én mestervizsgáztattam. A szakiskolákban pedig a cukrásztanulókat. Aztán lett egy-egy bérelt cukrászdánk Soroksáron és a IX. kerületben is. 2017 év végéig üzemeltettük mindezt, aztán nyugdíjba mentünk mind a ketten. A haraszti boltot egy évre átvette a lányunk, aki maga is cukrász végzettségű, de háziasszonyoknak szánt sütési alapanyagokat árult. Ám nem tudott versenyezni a multikkal.

dho: Így akkor nem vitte tovább a mesterséget?

G. L.: De. A feleségem húgának unokája cukrász lett, és Dunaharasztin dolgozik. Ő viszi tovább a mesterséget, és ugyanolyan elhivatott, mint én voltam. Mi pedig a családnak élünk, egy lányunk van, két unokánk, és pár hónapja megszületett az első dédunokánk is.

Boldog születésnapot és jó egészséget kívánunk, Laci bácsi!

Esztike néni és Laci bácsi. fotó: dho
(dho)