Zakóban, lazán! – Interjú Ugodi Tibor, stílustanácsadóval

//Berényi Attila
Share on print
Share on email
Zakóban, lazán! – Interjú Ugodi Tibor, stílustanácsadóval
Olyan könnyű pasiként az öltözködésben belecsúszni a slamposságba, vagy éppen a piperkőcségbe. Megtalálni az arany középutat viszont a legnehezebb – vagy éppen a legegyszerűbb, mert stílus kell hozzá. Dunaharasztin lakik az ország leglazább tanácsadója, aki blogjában mutat utat annak, aki képes járni ezen. Ugodi Tiborral beszélgettünk.

Ugye, megvan az az érzés, amikor randi előtt a sokadik ruhát is félredobja az ember, mert egyik se jó. Aztán dühösen kikapja az egyiket: „Ez lesz, és kész!” Na, pont így indultam el a megbeszélt időpontra, hogy találkozzam Ugodi Tiborral. Igaz, ez nem randi volt (sicc!), hanem interjú. De az én fejemben az járt, mit fog gondolni, ha meglát, hogy vagyok felöltözve. Pedig Tiborral elég hosszú, párhuzamos múltunk van: mindketten rádióztunk. Ő értékesített és vezette a cégeket, én meg a számat jártattam. De emlékeim szerint sohasem találkoztunk, mégis ismertük egymást. Most viszont beszélgettünk egy jót, pont úgy, mintha ezer éve vágtunk volna bele.

dho.: Hogyan lesz valakiből stílustanácsadó?

Ugodi Tibor: Kezdjük ott, hogy olyan iskola nincs, ahol ezt tanítanák. Legalábbis szerintem nincs. Mivel a korábbi munkám révén nagyon sokat kellett ügyfelekkel találkoznom, és persze üzletről beszélni, így fontosnak éreztem, hogy normálisan legyek felöltözve. Plusz a családom nagy része igényes volt a külsejére, így gyermekkorom óta ezt láttam. A karrierem egyik állomása aztán egy olyan online portál szerkesztőségének vezetése volt, amely elsősorban luxustermékekkel foglalkozott. Aztán jött a válság, és ezt az egyébként jó ötletet is magával rántotta. Közben én beleszerelmesedtem a férfidivat témájába. Először csak a privát közösségi oldalamon kezdtem írogatni (Tibornak a riport készítésének időpontjában több mint 30 ezer követője van – a szerk.). Az egyik barátom kérdezte: miért nem kezdek ezzel valamit, egy önálló felületen. Ezután hoztam létre a „Tibor Stílus Lapja” elnevezésű oldalt. Mostanra ez lett a fő vonulata az életemnek. Olyannyira, hogy a témában tanácsokat is adok. Közben írok és írok. Bár nekem ez a legnehezebb, mert nem vagyok újságíró, és néha elkap a hév. Na, akkor úgy fogalmazok, ahogy beszélek… Mivel én egy ilyen one man show vagyok, így mindent egyedül csinálok.

Ugodi Tibor, stílustanácsadó, fotó: dunaharaszti online

dho: A férfidivatról sokan tartják azt, hogy ez amolyan „nagyvárosi bolondság”! Te pedig itt élsz a családoddal Dunaharasztin. Nem mond ellent a két dolog egymásnak?

U.T.: Én azt gondolom, hogy itt is érvényesülnie kell az igényes férfidivatnak. Ha körbenézel a városban, akkor nagyon sok nőiruha-boltot találsz, ellentétben a pasiknak szánt üzletekkel. Dunaharaszti egy alvó város, az itt élők nagy része a fővárosban dolgozik, és este ide tér vissza. Azt gondolom, hogy ők kellőképpen adnak magukra, amikor a hivatásuknak élnek. Ha nem, akkor nagyon figyeljék azt, amit írok…

dho.: Amikor hétvégén sétálsz egyet, akkor mi jár a fejedben az urak öltözködését látva?

U.T.: Pontosan ugyanaz, mint Budapesten. A hétvége mindig a lelazulásé, de azért ennek kellene némi határt szabni. Mert bizony megtörténik a „totális legatyásodás”. Nyáron főleg: strandpapucs, rövidnadrág, ujjatlan póló. Ez otthon rendben van, de az ajtón kilépve jobb lenne odafigyelni, igényesebbnek lenni.

dho: Persze ott a másik véglet is, a divatbolondoké. Hol van a határ a divat időtlensége és idétlensége között?

U.T.: Amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni a divattal, a tanácsadással, akkor a nemzetközi trendben a harsányság, a rikító színek voltak a jellemzőek. A sárga, a piros és minden olyan, ami ezt kiemeli. Akkor is az volt gondom, hogy ezt a hétköznapokba még a híresen laza Olaszországban is körülményes alkalmazni. Ezt túltolva lehetett volna elérni az igazi „bazári majom” kinézetet. Viszont a határ megtalálása egy nagyon érdekes feladat. Vegyünk egy kanárisárga öltönyt, ami akár lehet klasszikusan elegáns is, ha azt a helyén kezeli az, aki viseli. Persze ehhez olyan kiegészítők, párosított ruhadarabok kellenek, amelyek visszafogják az egész szettet. Ám bármennyire lenne okosan kiegyensúlyozott a megjelenése így egy férfinek, de banki ügyintézőként nem dolgozhatna.

Ugodi Tibor, stílustanácsadó, fotó: dunaharaszti online

dho: Nemrég olvastam egy cikket, amiben azt írták, hogy a pasik többsége addig hord egy-egy ruhát, „míg le nem foszlik róla”. Mi kell ahhoz, hogy ez megváltozzon?

U.T.: Ránk, férfiakra jellemző, hogy vannak olyan darabjaink, amelyekhez az utolsó cérnáig ragaszkodunk. Én is. De közben ott van a másik véglet, ami főleg a fiatal felnőttekre jellemző: egyszer vesznek fel valamit, és már felejtik is. Erre alapoz a manapság elterjed fast fashion, ezeket a darabokat direkt erre gyártják. Gyakorlatilag az alapcél, hogy cseréljék minél gyakrabban. Míg a nők hajlamosabbak több szettet elhordani, addig mi, férfiak ragaszkodunk pár alapdarabhoz. Nem előnyére változik ez a vonal. Ugyanis ha az a pár ruha, amitől nem akarunk megválni, minőségi, akkor még jó megoldás is lehet. Ám most nem ez az irány érvényesül.

dho: Mi az a minimum ruhatár, amire egy férfinek szüksége van?

U.T.: Alapvetően, amikor magamat mint stílustanácsadót kell definiálnom, akkor elmondom, hogy én amolyan földönjáró darab vagyok.

„Ha egy irodában dolgozó férfiről beszélünk, akkor azt tanácsolom, hogy nagyjából annyi ruhája legyen, mint amennyi egy kéményseprőnek kell.”

Az én nagyapámnak ugyanis ez volt a foglalkozása. Sajnos én nem ismerhettem őt, mert még a születésem előtt elment. De neki öt komplett öltönye volt, szabóval varratta. Ehhez jött még pluszban a frakk klasszikus, kemény kalappal, mert az iparosbálban ez volt az előírás. Ehhez társultak a cipők. Természetesen nem ebben dolgozott. De amikor hazaért, levetette a fekete kezeslábast, kimosakodott a koromból és átvette az elegáns viseletét. Na, ugyanez érvényes egy mai férfire is, aki például irodában dolgozik. Azaz ma is elvárás lenne minimum öt darab öltöny. Ebben már benne van az őszi-téli is. Plusz az ingek. Cipőből a hét minden napjára kellene egy-egy darab. Nem csupán a láb, hanem a lábbeli egészségének szempontjából is fontos ez.

Ugodi Tibor, stílustanácsadó, fotó: dunaharaszti online

dho: Mennyire kellenek ehhez még a kiegészítők?

U.T.: Itt is meg kell találni a megfelelő arányokat. De éppen a napokban hallottam egy vicces felvetést a díszzsebkendőkkel kapcsolatban. Az oldalam egyik követője írta le, hogy megkérdezte tőle egy ismerőse:

„Te, nem egészségtelen ezt a díszzsebkendőt használni?”

Ugyanis azt hitte, hogy bizony ez orrfújásra való. Meg kell tanulnunk ezeknek a kiegészítőknek a funkcióit. Egy nyakkendő nélküli napon visszahozhatja az eleganciát egy zakózsebbe dugott, szép díszzsebkendő. Ám ha túlzásba visszük, és mindenféle plusz dolgokkal pakoljuk teli magunkat, az nem segít.

dho: Mennyire tudunk közölni a ruhánkkal, azaz milyen kommunikációs eszköz az öltözködés?

U.T.: Az egyik legfontosabb. Tényleg igaz, hogy a ruha teszi az embert. Gondolj bele abba a helyzetbe, hogy valaki el szeretne adni neked valamit. És eléd áll egy lepukkant ügynök, akinek inkább ajándékoznál valamit, hogy megsegítsd, de üzleti ügyben nem fordulnál hozzá. A ló másik oldala a túlöltözött, a piperkőc. Nála meg attól tart az ember, hogy át akarja verni. Meg kell tehát találni az egyensúlyt.

Ugodi Tibor, stílustanácsadó, fotó: dunaharaszti online

dho: Sok pasinak a párjuk, a feleségük vásárolja ruhákat. Nekik mit tanácsolsz?

U.T.: Azt, hogy ne engedjék! Nagyon jó ízlés és stílusérzék kell ahhoz, hogy bárki is valaki másnak vegyen ruhát. Mindig azt tanácsolom a hozzám forduló uraknak, hogy először találják meg a saját stílusukat, és válasszanak maguknak olyat, ami tetszik.

dho: Akkor használjuk egyfajta tükörként a párunkat?

U.T.: Ez sem igaz. Ugyanis tudnunk kell, hogy kinek öltözünk fel: magunknak vagy a szerelmünknek. És a válasz az, hogy magunknak. Nekünk kell jól érezni magunkat egy-egy ruhában, és ebbe beletartozik az is, hogy tudjunk azonosulni azzal a ruhával, amit felveszünk.