Gyerekkorunkban feltétel nélkül hiszünk a csodában. A gyermek nem keres magyarázatot a titokra, egyszerűen csak átéli és elhiszi. Miért ne tenné, amikor a csoda gyakran olyan eseményekhez kapcsolódik, amelyeket maga is szeretne átélni? Miért ne hinné, amikor csoda „eredménye“ boldogság, öröm? Felnőtt korunknak is megvannak a maga csodái, csak nem mindig vesszük észre.
1696. november 4-én a kelet-magyarországi kis falu, Pócs görögkatolikus fatemplomának egyik festett ikonján Mária Istenszülő könnyezni kezdett. A csodának híre ment, s I. Lipót – mélyen hívő felesége kérésére – katonáival erőszakkal Bécsbe vitette. Az ikont ott is óriási tisztelet övezte. Sőt, a Savoyai Jenő vezette osztrák seregek törökök felett aratott zentai fényes győzelmét is e csodatévő ikon közbenjárásának tulajdonították.
A görögkatolikus pócsiak – látván, hogy az ikont nem tudják visszakapni – másolatot készíttettek. És a csoda újra megtörtént: a Szűzanya 1715-ben is könnyeket hullajtott, majd még egyszer és utoljára 1905-ben. Sem a Bécsbe hurcolt, sem a világ különböző részein lévő másolatok nem könnyeztek soha.
Szent István királyunk halála előtt Mária oltalmába ajánlotta koronáját és országát. A Magyarok Nagyasszonyaként is tisztelt Szűzanya csodatévő ikonjának másolata ma is ott van Máriapócson, Nemzeti Emlékhelyünkön. Nemcsak görögkatolikusok, hanem zarándokok ezrei keresik fel évente itt is reményekkel telve – mert hisznek a csodában.
