Ez a feladat folytonos gondolkodásra ad lehetőséget, nem mindegy ugyanis, épp milyen hangulatban vagyok, vagy az adott produkciót milyen hangulatomban néztem végig. Vannak olyan alkotások, amik az adott 100-120 perc alatt mozgattak bennem valamit, de vannak olyanok is, amik utólag álltak össze bennem, sokkal később emlékeztem vissza a filmre jó emlékkel.
Vannak klasszikusok is, amiket csak „éreztem”, hogy ez nagyon jó, de valamiért nekem nem tetszettek. És akadnak, amik talán nem TOP tízesek, de mégis nálam alap.
Az 1952-es „Ének az esőben” volt az elsők egyike, amit rongyosra nézhettem videokazettán. Még kábeles távirányítóval, de már Grundig színes tévén. Azt hittem, táncos leszek én is. Szerencsére nem.
Charlton Heston játszotta el az 1959-es Ben-Hur főszerepét. A látvány lenyűgözött, de Heston sosem lett a kedvencem.
A hét mesterlövész egy olyan western, amit minden velem egykorú imádott. Amikor „indiánosdit”, vagy „cowboyosat” játszottunk a búcsúból hazahozott műanyag puskáinkkal, mi mind Charles Bronson-on hangját próbáltuk utánozni, és szerintünk villámként lőttünk, ahogy Steve McQueen tette a filmben.
A „Piszkos tizenkettő” -t ámulva bámultam, Telly Savalas, vagy Donald Sutherland hasonló jó arcnak tűnt, mint Charles Bronzon.
Aztán jött a „Kelly hősei”, amit persze nem értettünk teljesen, de a beszólások mai napig kísérnek, (Minket bombázol, Te marha!), a New York, New York (Liza Minnellit nem kell megmagyarázni), West Side Story, a Rocky filmek, és a Terminátor, az Esőember, a Hannibál, a Rózsaszín párduc, és sorolhatnám a végteleségig.
A felsoroltak mind más és más műfaj, de egy mégis közös bennük: A Metro-Goldwyn-Mayer. Ma az egyik legismertebb hollywoodi filmstúdiók egyike, a big five (nagy öt) csoport egyik tagja.
Pontosan 100 éve alapították, 1924-ben!