Egy ember…

//Janák Farkas
toltotoll_freepik_msdabidin_240922

képünk illusztráció, forrás: freepik / msdabidin

A gyermek és édesanyja a gyertyákkal szépen kivilágított lakásban várakoztak. A mama elpakolta a tányérokat amiből a kis Adolf és ő ettek. Fáradtan ült le a pamlagra, míg a gyermek fel-alá mászkált az étkező és az előszoba között.

– Ideje lenne lefeküdnöd. Késő van már. Azt sem tudjuk, mikor jön haza.
– De mama! Mindenképp beszélni szeretnék édesapámmal.
– Rendben van, csak fejezd már be a téblábolásodat! Elszédülök, úgy keringessz itt a bútorok között.

A gyermek, mint egy lázadásként, az ajtó mögött leült a földre törökülésben. Így ültek csendben, szó nélkül, mint egy fél órácskát. Egyszer már hallottak a folyosó felől valami mászkálást, de csak az egyik szomszéd vitte le a szemetet az udvari tárolókhoz.

Végre lépteket hallottak kintről. Adolf felugrott, megigazgatta gyűrött ruháját, lesimította kócos frizuráját. A mama elindult a konyhába, hogy a papának tálalhassa a vacsoráját.

Kinyílt az ajtó, és egy magasnak éppen nem mondható, de igen elegáns, cvikker szemüveget viselő, középkorú úr lépett be rajta.

– Csókolom Kedvesem, szervusz kisfiam! – köszöntötte családját – Mit ácsorogsz itt az előszobában? És miért nem alszol még?

Miközben levette kalapját, és felakasztotta felöltőjét a fogasra, a fia izgatottan csak annyit szólt: – Ezt hallanod kell! Megint kaptam egyet!

– Jól van, fiam, olvasd csak fel, amit hoztál!
– Hagyd már édesapádat,- szólt közbe csendesen a mama. Egész nap a betegek között dolgozott, alig áll a lábán.
– Olvassa csak, míg megmosdok, figyelek kisfiam.

A kis Adolf előhúzta zsebéből a gyűrött papírdarabot és lépkedett apja nyomában a mosdó felé. Apja, Dr. Rosenzweig József, aki főállásban orvosként kereste kenyerét, de hobbiként ifjú költők verseit fordította héberre, – lassan az az ingét hajtotta fel, fél szemmel a fiát leste.

Adolf lassan belekezdett:

Kemény szél fúj, lá-lángra kap a szim, ja nem, szikra…

– Ne így kisfiam. Előbb olvasd el magadban többször, és ha már megvagy, szavald el. Akkor jobban fogom érteni. -Belehajolt a vizes lavórba, és alaposan mosni kezdte az arcát. A fiú szemei közben szántották a papírlapot. Látszott az arcán az erős igyekezet, meg akart felelni apja óhajának. A papa lassú mozdulatokkal befejezte a mosdást, majd szárazra törölte az arcát. Komótosan átsétált az étkezőasztalhoz, ahol már a megterített asztal várta. Adolf úgy sétált a nyomában, hogy fel sem nézet a lapról. Magában magolt. Míg József a forró levest kanalazta, szótlan volt a szoba. Mire a tányér is kiürült, a gyermek is lázas szemmel nézett fel.
– Kész vagy kisfiam? Megtanultad?
– Meg édesapám!
– Akkor kezdjed!

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
Vigyázzatok a házaitokra,
Hátha mire a nap lehanyatlik,
Tűzben állunk már tetőtül-talpig.

Édes hazám, régi magyar nemzet,
Alszik-e csak a vitézség benned,
Vagy apáink halálával elhalt?
Illik-e még oldaladra a kard?

– Ez honnan van? – kérdezte a papa.
– Vasváritól kaptam!
– Ő írta? Nem is gondoltam volna.
– Nem! -hangzott a felelet. – Ezt is Petőfi. Ahogy a múltkorit is. Az anyám tyúkját.
– Emlékszem arra. De fiam, ezt nem szabad kiadni.
– Miért édesapám? – kérdezte az alig 12 esztendős gyermek.
– Mert ezért lecsukhatnak. Ez már-már lázítás. – felelte fáradtan az apa.
– De nem ez a cél? Nem ilyen versek kell, hogy szülessenek?
– De igen. De ezt Te még nem értheted.

A kis Adolf egy darabig csak szótlanul állt, majd megkérdezte: – De tetszik, édesapám?

– Tetszik. És kellenek is az ilyen versek. Meg azok a költők akik ezeket megírják. És kellenek azok is, akik ezt kinyomtatják és azok is kellenek, aki elolvassák, megtanulják, majd elszavalják. De ez veszélyes.
– De papa! Vasvári elszavalja. Meg Irányi Dániel is. Sőt, Jókai is, akit Te is nagyon szeretsz! – kezdett vitába a gyermek.
– Igen fiam, de ők már nagyok. Tudják mit csinálnak és miért. És azt is tudják, hogy mit kockáztatnak ezzel. Te meg még csak 12 vagy. Látom, hogy ezek a fiúk, akikkel barátkozol, mind értelmes, okos, jóravaló fiatalemberek, nem is bánom, hogy velük vagy szabadidődben, sokat tanulsz tőlük. De olyan korban élünk, amikor minden lépésünkre figyelni kell, a mondatainkat válogatnunk szükségesek, és nem tudjuk reggel, milyen napra ébredtünk. Sokat beszélgettünk mi már erről, emlékezz intelmeimre! Na, készülődj a lefekvéshez, holnap is lesz napunk. – fejezte be a vitát az édesapa.

A kis Adolf félig csalódottan vetkőzött az alváshoz. Miközben a párnájára hajtotta a fejét, magában szavalta a sorokat:

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
Vigyázzatok a házaitokra,
Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
Vigyázzatok a házaitokra,

Mire harmadszor is belekezdett, már álmodott.

Reggel édesanyja hangjára ébredt:

– Ébresztő Hétalvó, készen van a reggelid! Édesapád azt üzeni, ha kimész az utcára, jól öltözzél fel, sajnos hideg időnk lesz ma.

Reggeliközben már csak az előtte álló napra tudott gondolni. Izgatottan köszönt el édesanyjától és már rohant is az utcára.

A sarkon Telepy Károly, Vidats János és még néhányan már gyülekeztek.

Hogy így történt-e pontosan 1848 március 14-én Ágai Adolf estéje, azt nem tudhatjuk. Ami biztos, hogy 1848. március 15-én hihetetlenül fiatalon, ő lett a legfiatalabb márciusi ifjú, 12 évesen tüntetett a forradalmi tömegben. Vasvárit követte a Nemzeti Múzeumhoz, aztán a tömeggel együtt indult át Budára, hogy fegyvert szerezzen, de nem volt nála egy pengő a hídpénzre, ezért nem tudott átmenni Pestről Budára. Így aztán hazament és édesanyja ebédjét falatozva befejezte a forradalmat. Ágai később többször is megírja emlékeit erről a napról.

(Janák Farkas)