Talán hét éves lehettem és számolni már tudtam, mikor édesapám maga mellé ültetett az asztalhoz, ahol vele szemben két tanár kollégája tartotta a lapokat.
– Gyere fiam, Te rendezed a pénzeket!
És mondta, kinek mennyit fizessek, kinek mennyit adjak vissza. Hatalmas büszkeséggel tettem a dolgom, hisz feladatom volt! Eleinte csak az utasításokat követtem, – „ez, fiam, 40 fillér lesz”, vagy „adj vissza egy forintot mindenkinek”, – aztán szép lassan egyedül tudtam kiszámolni a partik értékét. A fillérek, forintok mellett tanultam meg a szabályokat.
Pár év múlva, szigorúan családi körben már én is játszhattam, a heti zsebpénzem hamar vissza vándorolt apám zsebébe, de ezt a játékot nem lehet „szotyira játszani”.
Középiskolában alig akadt partnerem. Akkoriban mindenkit a foci, a bringa, később a disco érdekelt. A seregben már tudtam gyakorolni, de az igazi csaták csak 20 éve jöhettek.
Itt Harasztin találkoztam végre igazi zsugásokkal!
Minden szerdán összejövünk, hol 6-an, hol 15-en, kisorsoljuk, ki-kivel játszik és kezdődik a csata!
Többségében férfiak, de nem kizárólag, hisz van köztünk hölgy is. Más korosztály, más vallás, más érzelmek, de az asztal mellett ez senkit nem érdekel. Sőt, már a játékok után sem, amikor már csak beszélgetünk. Elfogadjuk egymást, akkor is, ha valakivel teljesen eltérő a véleményünk. Vannak persze kisebb viták az életről, politikáról, családról, de békében, szeretettel csatázunk a szavainkkal.
Hogy ezt a békességet mennyiben köszönhetjük az ultinak? Nem tudom. De itt ebben a közegben már megszoktuk egymást, elfogadjuk egymást, és többet ér egy piros ulti nyerése, mint hogy érvényesítsük vélt vagy valós igazunk.
Örülök, hogy együtt játszunk!
