Mintha ma lenne. Persze ma már nem huszonéves vagyok. Állok a nagyszobában és bámulom az üres teret. Egy bútor sincs már. Hiányzik a nagyszekrény, a kis ágy, a kihúzható rekamié.
Körülöttem a családom: apám, anyám, testvérem, nagynéném és az ő családja. Mindenki szomorú. Ma volt nagyanyám temetése. Dunaharasztira költöztették, mert már nagyon öreg volt. Persze egy vén fát nem lehet csak úgy átültetni egy másik helyre. Nem sokáig lakott velünk. Búcsúzunk. Nem csak tőle, hanem ettől a háztól itt, Somlóvásárhelyen.
Nem tölthettem már ebben a házban a nyarakat, teleket. Nem csenhetek a nagyszekrényből eldugott csokikat, és a gyerekeim sem jöhetnek ide. Eladták. Nem tudjuk fenttartani, mondja apám és nagynéném. Biztos így van. De felér-e az ember generációkon tartó örökségének tárgyiasult emléke egy használt Mitsubishivel és egy Dáciával, amire lecserélték? Erre nyilván csak a könnyes szemek a válasz. Persze ezt az akkori huszonéves értetlen, még lázadó énem mondta. Azóta ezt többször megbeszéltük keresztanyámmal, aki az utolsó felmenőm szüleim halála óta, végtelen értelmi és érzelmi intelligenciával rendelkezik. Nagyon szeretem.
Szinte minden évben visszamentem, sétáltam a hegyen, lementem a Torna-patakhoz, amit a helyiek Kaninak hívnak és ittam a ház előtti kút vizéből, amit a nagyapám fúratott. A jéghideg vas-íz visszaadta egy pillanatra az érzést, hogy ez a vidék még hozzam tartozik.
Teltek az évek, láttam az enyészetet a házon, pedig lakták. Állítólag egy távoli rokon vette meg. Az elmúlás keserédes hangulata érintett meg, mikor láttam a hátsó udvaron a kis háznak lassú romba dőlését, ahol nagyapám, apám, nagynéném is született.
A gaz felverte udvart, az omladozó kukoricagórét. Itt korábban tyúkok kapirgáltak, libák gágogtak, sziszegtek. Még a kislányomnak meg tudtam tanítani, hogy a hidasban hol keresheti meg a tojásokat, és hogy hol kellett fát aprítani a bojler alá, ha fürdeni szerettünk volna. Mindenki érzett már hasonlót.
Semmi nem tart örökké mondják. Minden múlandó. De minden lehet valaminek a kezdete is.
Alapvetően hálás vagyok. Igyekszem mindennek örülni és elfogadással tekintek a múltra, de mindig késztetést érzek, hogy hatással lehessek a jövőre.
A helyi kocsma a falu közepén van a községháza, a közért és a templom szomszédságában. Ha keresel valakit, itt biztos útba igazítanak. Üzentem, szívesen megvásárolnám a nagyszülői házat.
Nincs happy end. Válasz nem érkezett. De hát ide is tartozom egy kicsit. A dunaharaszti sváb identitásom és a somlói paraszti énem kettőssége kentaurként létezett egyszerre.
Lehet pincét vásárolni- mondták. Nem is drága. Mit kezdjek én a szőlővel, mikor gyerekkoromban minden rám bízott feladattól kirázott a hideg? Utáltam a vesszőket kihordani a sorok közül, vagy kapálni a gazt.
Az emberi lét egyik csodálatos tanulsága, hogy változunk. Ki így ki úgy. Tanulunk az utunk során és fejlődünk, ha szerencsések vagyunk, talán jobbá is lehetünk. Megérünk, mint a jó bor.
Márai A magyar borokról című művében ezt írja:
„Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról.
Szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek a politikához, s tudnak hallgatni a diófa alatt. […] Így ülünk majd sugárzó őszi délután, a pince vasajtaja előtt, a hosszú padon.”
Kicsit én is ezt éreztem. Tudjuk, hogy neki ez nem adatott meg. Én viszont rátaláltam egy gyöngyszemre. Tizenkét sor szőlő, kis pince fölöttem, a bazaltorgonák, alattam a Marcal-medence. Visszatértem.
Azóta többször beszéltem az emberrel, aki megvette a házat. Dicsekedett, hogy azóta nem festette ki és soha nem fogja eladni nekem. Mondtam neki, hogy nem baj és jó egészséget kívántam neki.
Ma már a régi szekrényt felújítottam. Dunaharasztin van a nappalimban és az unokám cseni ki belőle az eldugott csokikat. A héten már a szüreten is részt vett. Nem lesz neki kötelező, hátha megszereti. Szeretném, ha átérezné az ősök tiszteletét és ugyanazt a hálát, amiről Shunmyo Masuno írt. Én erre fogom tanítani.
