Mindenkinek vannak konkrét megélései arról, hogy a helyén mondott szavak, hogyan tudnak motiválni, lendületet adni, megerősítve azt az érzést, hogy valaki érti a dilemmáinkat, empatizál velünk, vagy éppen bíztat, észreveszi az építő szándékot, az odaszánást, értékeli a segítséget, amit kapott. A segítő szakmákban ez a fajta visszajelzés még inkább fontos, hiszen nagy a kiégés veszélye.
Hivatásomból adódóan is fontos része az életemnek a tanítás, de az, amire most utalnék, az a fajta felnőttképzés, amit a szociális szférában dolgozóknak kínálunk fel. Több évtizede valahogyan mindig úgy alakult, hogy bizonyos szociális intézményekkel szoros volt a kapcsolatom. Minél több időt töltöttem ebben a szférában, annál inkább azt éreztem, hogy a segítőknek is szükségük van segítségre, odafigyelésre, szakmai és mentális támogatásra, mert egyre nagyobb rajtuk a teher. Amikor szupervízor-mentor képesítést szereztem, már a jogosultságom is megvolt hozzá, hogy akkreditált képzésekkel is segíthessem a munkatársakat.
Általában olyan intézményekben valósult meg mindez, ahol idősgondozással, hajléktalan ellátással, bölcsödéi gondozással vagy valamilyen speciális rehabilitációs ellátással foglalkoznak. Az elmúlt két évben bejárhattam több megye intézményeit, és találkozhattam szociális szakemberekkel, akik ezt a nagyon összetett és felelősségteljes munkát végzik.
Mindig izgalmas, ahogyan megérkezik egy olyan munkatársi csoport, ahol talán látásból ismerik egymást a résztvevők, de mégsem kapcsolódnak napi szinten, vagy nem abban a formában, ahogyan egy tréning vagy egy továbbképzés során. Az még inkább nagy kaland, amikor több intézményből áll össze a résztvevői gárda. Aztán, ahogyan a napok folyamán „olvad a jég” egyre több és több kapcsolópontot találnak egymással. A nagy felismerések és a vidám pillanatok váltakoznak, és már „félszavakból is megértjük egymást”. Az a néhány nap az önreflexió, a lelassulás, a kapcsolatteremtés és persze a tanulás terévé válik.
Volt olyan képzésünk, ahol a három napunk végeztével a résztvevő két intézmény dolgozói megbeszélték, hogy közös bográcsozást szerveznek majd. Remélem valóban megtették, de ha azokat a baráti szálakat megőrzik, amelyek ott szövődtek, akkor már megérte megszervezni az alkalmat.
Járhattam ilyen formán egyházi és állami intézményekben is. Mindenhol találkoztam elkötelezett és munkájukat szerető, az emberek felé nagy figyelemmel és szakmaisággal forduló munkatársakkal, akik sokkal több energiát tettek a munkájukba, mint ami az elvárás volt. Bejöttek a szabadnapjaikon, csak, hogy felköszöntsék az épp születésnapját ünneplő lakót a szeretetotthonban, vagy süteményeket sütöttek a gondozottaknak, mert tudták milyen öröm lesz, mert hiszen ez „házi”.
Megbeszéltük az ágazati és strukturális problémákat. De a végső tanulság mindenhol – függetlenül a szakterülettől és attól, hogy hol is van az intézmény ugyanaz volt. Amikor feltettem a kérdést, hogy mi az, ami számukra a legtöbbet jelenti, hogyan tudják vinni a hétköznapok terhét – persze beszéltünk anyagi megbecsülésről, a munkakörülmények javításáról, a rekreáció lehetőségeiről – a fő hangsúly mindig ott volt, hogy egy elismerő szó hatalmas erőforrást jelent mindannyiuknak. Bárkitől is érkezzék. Lehet ez a gondozottak köszönő mondata, vagy a hozzátartozóké vagy a vezetőké. Milyen apróságnak tűnik, és mégis ezek az emberek, akik napi szinten odaszánják az erejüket, viszik a sok fizikai és lelki terhet tulajdonképpen leginkább jószóra vágynak… Mint ahogyan mi valamennyien.