A 90-es évek elejétől ezelőtt rendszeresen mentem Budapestről Kiskunlacházára, az utam a régi 510-en vitt keresztül Dunaharasztin.
Tudat alatt ívódott belém az akkori Fő út, a templomot övező fák, én a pesti lány már akkor úgy éreztem hazaértem.
Pár évvel később valóban ide sodort az élet, kimondani is sok, hogy több mint 25 éve élek itt, a nagyobbik lányom már itt járta ki az iskolát, és nőtt fel, a kisebbik pedig ide született.
Nincsenek gyökereim, de még itt lettem itthon. Sokfelé járok, sok mindent tapasztalok. Vitathatlan, hogy a pipacsos mezők helyét házak lepték el, de az is tény, hogy azok a családok is itt lettek boldogok.
Ami számomra talán a legnagyobb érték, az a közösség ereje. Nem vagyok sváb, így amire én gondolok azok nem a hagyományok. Olyan emberekkel vagyunk körbevéve, akiknek fontos, a közösség építése és ennek formálása.
Ebben a rohanó világban, talán az egyik legfontosabb, hogy megteremtjük a lehetőséget a kapcsolódásra, arra, hogy kicsit megálljunk és önmagunkra, illetve egymásra tudjunk figyelni. Önerőből szerveződő szabadtéri jógák, vagy karácsonyi lélekvarázs nőktől nőknek, örömfőzések, szabadtéri profi edzések, és még sorolhatnám.
A világon legjobb dolog adni, ez a város pedig újra és újra megdobogtatja a szívem, mert egy-egy ügyért pillanatok alatt fognak össze az emberek, és bizonyítják be, hogy nincs lehetetlen.
