December 6.: Mikulás napja van!

//Tóth Gábor
Mikulas_freepik_master1305_231206

kép: freepik / master1305

Szent Miklós a kisázsiai Myrában tevékenykedett, a keleti egyháznak máig legtiszteltebb szentje. Nálunk leginkább Mikulásként ismért, és a gyerekek minden évben nagyon várják.

Maga a Mikulás cseh eredetű szó, a múlt században terjedt el hazánkban. Az ajándékozás viszonylag újkeletű szokás, először a városokban jelent meg a 19. században – írja a Magyar Néprajzi Lexikon. Az év ezen időszakában ajándékozó varázslények legendái régre vezethetőek vissza európában, ilyen például a német Frau Holle, a francia Père Noël vagy az orosz Fagyapó vagy Télapó.

Mikulás alakja Szent Miklós legendájára épül. A történet szerint a püspök városában egy szegény embernek három lánya volt, akiket megfelelő hozomány hiányában nem tudott férjhez adni. Így az a sors várt rájuk, hogy hajadonok maradnak. Miklós a myrai püspök elhatározta, hogy segít rajtuk, de szemérmességből vagy szerénységből ezt titokban tette. Az éj leple alatt egy-egy arannyal telt erszényt tett a szegény ember ablakába. Egyes változatok szerint ezt három egymást követő éjjelen tette, mások szerint három egymást követő évben. A harmadik esetben az ablak zárva volt, mert kint nagyon hideg volt. Miklós püspök ekkor felmászott a tetőre és a nyitott kéményen át dobta be az aranyat, a harmadik lány éppen akkor kötötte fel harisnyáját száradni a kémény alá. A keszkenőbe rakott arany éppen belehullott a harisnyába, írja a wikipédia.

Az ajándékosztogató, mosolygós, piros ruhás Mikulás a városokban jelent meg először a 19. század végén, valószínűleg függetlenül a Miklós-napi szokástól.

A Vasárnapi Újság 1865, december 3-i számában eképpen írtak róla, nomeg kísérőjéről a Krampuszról:

„A Mikulás.

A napot homály előzi meg; karácsony ünnepének verőfényes örömét meg a fehér szakállu Mikulás és ördöngős szolgája, kik csak büntetni tudnak s nem jutalmazni, aszalt szilvából csinált rettenetes kéménysöprőkkel s vörös nyelvű krampuszokkal ijesztenek rá az apró cselédekre. A piaczon a nagyfejü káposzták s köpczös répák, a fonnyadt szőlő s piros arczu almák, a koppasztott kappany s a tojásgarmada mellé, csodálatos portékák csatlakoztak egyszerre. Mint ha csak éjnek idején valami boszorkányság által bújtak volna ki a földből az apró sátrak, melyek alatt viaszból gyúrt, gyermek arczu s gyapot szakállu püspökök, gyönyörű, aranyos misemondóban s hófehér süvegben valóságos papirosból, vannak szépen glédában fölállítva. Háromrétben fölkunkoritott farku, szikrázó szemű, szarvas Luciferek zörgetik pipadrótból kötött szörny bilincseiket, melyekkel sorra fűzik a szófogadatlan gyermeket s hetesével nyolczasával kanyaritják a borzasztó puttonyba, hol aztán hasztalan rimánkodnak, mert onnan nincs szabadulás. Úgy kell nekik, viselték volna jobban magukat!”

(Magyar Néprajzi Lexikon, wikipédia)