„Anyázó” óvodások – bölcs kisbabák

//Hazay Tímea
02anyazo-ovodas_freepik

képünk illusztráció, forrás: freepik

Anyaaaaa! Anyaaaa! Anyaaaa! – ha még egyszer meghallom, hogy „anyaaaaa” biztos, hogy világgá megyek – gondoltam ezt néhány évvel ezelőtt, amikor a lányaim óvodás korukban felváltva szólítottak meg. A gyerekek rengeteg figyelmet igényelnek, mi több, követelnek és bizony ez szülőként sokszor nagyon-nagyon fárasztó. Na, de hogyan lehet ezt kibírni? Hogy kezdődik ez az egész? Mekkora egy gyerek, amikortól ennyi figyelmet akar? És egyáltalán, miért akar ennyit?

Apró professzorok

Már több mint harminc éve tudják az idegtudományok, a gyermekpszichológia, a fejlődéslélektan, hogy a csecsemő nem egy kis néma csomag, akivel csak úgy megtörténnek a dolgok. Az újszülött baba a születése pillanatától – illetve már magzatként is – minden másodpercben tapasztal, figyel, tanul. Így fejlődik az idegrendszere, így lesz egyre kíváncsibb, ügyesebb. Az őt körülvevő felnőttek közül egy-két személlyel – rendszerint az anyukájával és az apukájával – nagyon szoros a kapcsolata. Anya, apa arcán szándékok, történések, gondolatok, érzelmek tükröződnek, amiket a pici lépésről lépésre megtanul értelmezni. Néhány hónaposan már kifejezetten vevő a humorra, de azt is világosan tudatja, ha valami érdekli, untatja, zavarja, fél, vagy épp undorodik. Kész kis ember.

Idenézz, mit találtam!

Még egyéves sincs a baba, amikor már meg akarja osztani velünk az élményeit. A temperamentumától függ, mennyire szeret felfedezni, vagy épp elmélyülni, de az biztos, hogy szüksége van az egészséges fejlődéshez ahhoz, hogy az élményeit megoszthassa. Kutatásokkal bizonyították, hogy pl. a négykézláb mászó tízhónapos baba, ha elbizonytalanodik egy helyzetben, akkor az anyukája arcára figyel, vajon az biztatást, vagy tiltást üzen neki. Szintén komoly szakirodalma annak, hogy azoknak a kétéveseknek, akikkel rendszeresen beszélgettek, játszottak, a szókincse akár -három évvel meghaladja az átlagosan elvárt szintet.

Megéri rájuk figyelni

Az első életévben fejlődik a legdinamikusabban az idegrendszer és ebben a tizenkét hónapban tesszük le a gyermekünkkel való kapcsolatunk alapjait. A koragyermekkorban, vagyis az első öt életévben tanul a gyerek a legtöbbet önmagáról, a családjáról, a világról. Ezek az emlékek, alapok meghatározzák a személyiségfejlődését, kapcsolatteremtő képességét, fantáziáját, kreativitását…és még sorolhatnám.

Szóval sokszor nagyon fárasztó szülőnek lenni, tudom… de hosszútávon nagyon megéri figyelni, reagálni, ott lenni. Hát kicsit had „anyázzanak” – néhány év, és kamaszként be sem engednek a szobájukba!

(dho)