Az anyai szeretetet jó esetben mindannyian megkapjuk. Olyannyira magától értetődőnek vesszük, mint a levegőt, amelyet beszippantunk. Lényünk elválaszthatatlan része, a gyermekkor és aztán a felnőttkor csodája. Ösztönösen tudja az ember, hogy az édesanyjára bárhol, bármikor számíthat. Törődése ott van minden pillantásban, szóban, simogatásban, de még abban a pofonban is, amit akkor adott, amikor rossz fát tettünk a tűzre.
Örökkévalónak tűnik az anyai szeretet, ami úgy képes eltűnni egy borzalmas pillanatban, mint egy szappanbuborék. Akkortól válik igazán és visszavonhatatlanul felnőtté az ember amikor végleg elmegy Ő. Abban a pillanatban mázsás súlyként nehezedik az ember vállára az élet összes terhe, amit eddig az édesanyja cipelt, és még csak fogalmunk sem volt róla, mennyire nehéz.
Szeressük hát az édesanyákat, nagyon! Sőt, annál is jobban. És még akkor is csak egy piciny darabkáját tudjuk visszaadni annak, amit tőle kaptunk. Szeressünk, amíg lehet, amíg van kit! Mert utána csak az emlékezés marad! Illatok idézik fel őt, élmények bukkannak elő, fényképek mutatják alakját. De mindez már nem ugyanaz. Hisz az Ő ölelése maga az élet, mert tőle kaptuk azt!
Boldog anyák napját!
