Január 19.: A magyarországi németek elhurcolásának emléknapja

//Tóth Gábor
A felvétel a svábok kitelepítésekor 1946. januárjában készült Békásmegyeren. fotó forrása: Fortepan / Bauer Sándor
A kollektív bűnösség elve alapján Magyarországról a II. világháború lezárást követően megközelítőleg 220 ezer német nemzetiségű magyar állampolgárt telepítettek ki. Az embertelen eljárás 1946. január 19. és 1948. június 30. között zajlott.

1946-ban ezen a napon hagyta el az első, a kitelepítetteket szállító vonatszerelvény Budaörsöt. Mindez térségünkben is nagyon sok családot érintett. Az események hangulatát mutatja be Pfeiffer Gábor 2020-ban megjelent, „Lábnyomok a sárban” című kötete. Íme egy megrázó, Budakeszin játszódó részlet a könyvből:

„A faluban mindenfelé jajveszékelő asszonyokat, síró gyermekeket, könnyes szemű férfiakat lehetett látni. Szekerekre, teherautókra rakták a családokat és szegényes csomagjaikat. Így indultak a biatorbágyi vasútállomásra.

Josef, Rosa, hátán a vállkendőbe kötött Michaellel, Elisabeth, az öreg Hoffer és a két nagyobb fiú egy zsúfolt katonai teherautón kapott helyet. Körülöttük hirtelen összekapkodott csomagjaik. Előző nap vigasztalanul ömlött a tavaszi eső. Csak késő éjjel csitult el valamennyire. Hajnalra az udvar és az utca csupa tócsa, csupa sár volt. Rosa, férje határozott utasítása ellenére becsomagolta a Frida asszonytól kapott kávéskészletet is. Mintha arra lett volna a legnagyobb szükségük az úton. A srácok nem igazán értették, hová is mennek, de mivel mindenki sírt, így ők is ezt tették, miközben kedvenc játékaikat szorongatták kezükben. Az utca lassan elveszett a távolodó fasorok között, de a kanyarból még látták, ahogy Gastl, a pásztor kihajtja a csordát, és a ház előtti réten a pocsolyákban a libák felborzolt tollakkal mosdanak.

Josef próbálta nyugtatni feleségét.

– Nem lesz semmi baj, Rosa. Hidd el! Nem idegenek közé megyünk. Biztosan kapunk egy szép lakást, hiszen németek vagyunk. Jó suszterre ott is szükség van. Németül mindannyian jól beszélünk. Előbb-utóbb rendbe jövünk, csak figyeld majd meg! Később, ha sikerül egy kis földet szereznünk, szőlőt is művelhetünk majd megint. Gondolj azokra, akiket az oroszokhoz hurcolnak! Azokat kényszermunkára viszik. Mi még mindig jobban járunk. Hozzájuk képest úri dolgunk lesz. Ígérem, meglesz a fürdőszobád is!

Kormos kitartóan, csaholva szaladt utánuk. A fiúk mindenáron magukkal akarták vinni a szegény jószágot. Anyjuk hiába mondta, hogy nem lehet, nincs rá engedély.

Johann, anyja karjából kitépve magát, leugrott a kocsiról. Bocskora – amit karácsonykor olyan büszkén húzott apró lábára, mert tudta, apja tulajdon két kezével varrta neki –bokáig süllyedt a sárban. Átölelte a kutyát, és görcsösen sírva, remegve szorongatta. A huzavonát egy felvigyázó megunta. A gyerek kezéből kitépte a kutyát, félrelökte Johannt, felhúzta a puskát, és egy golyót eresztett az állatba. A kutya egy halk nyikkanással az oldalára fordult. Akaratlanul rúgott még kettőt a hátsó lábaival, aztán mozdulatlanul elterült. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél. A fegyveres utolsó gesztusként a kutyába törölte sáros csizmáját. Ezt már Josef sem tudta tétlenül nézni. Leugrott a kocsiról, és szemen köpte az őrt. Gyorsan hóna alá kapta a kisfiút, és visszakapaszkodott a platóra. Rosa ijedten ölelte magához zokogó gyermekét.

Johann apró lábnyomai ott maradtak a sárban. Mást nem hagytak maguk után szegény Kormos lassan kihűlő tetemén kívül. A kutyagyilkos fegyverrel fenyegetőzve, még sokáig szórta utánuk átkait.”

(dho)