Az ünnep első nyomai a 4–5. századig nyúlnak vissza. Szertartásai már a 8–9. században kialakultak, emlékeztet a Néprajzi lexikon.
Sokfelé volt szokásban a hajnali fürdőzés ilyenkor. A fiatalok hajnali 2-3 órakor mentek le a patakra, folyóhoz mosakodni. A mosakodás után a patak vizéből haza is vittek és a húsvéti ünnepek alatt is azzal mosakodtak. Elterjedt hiedelem volt, hogy aki a folyó vizében megmosakszik, egészséges lesz, nem lesz beteg, nem fáj a szeme, fürge lesz a munkában. A lányok azt várták a mosakodástól, hogy szépek legyenek, ne legyenek szeplősek. A nagypénteki szokások második csoportjába tartozik a féregűzés. Egy mondókával próbálták távol tartani a háztól az ártó élőlényeket, utalva arra, hogy egykoron Jézus halálára emlékezve, minden háznál kialudt a tűz:
„Patkányok, csótányok, egerek, poloskák oda menjetek, ahol füstös kéményt láttok!”
De más vidékeken éppen tüzet kellett gyújtani, főleg hajnalban. Ezzel arra emlékeztek, hogy hajnalban, amikor Jézust Pilátus elé vitték, a szolgák és katonák tüzet gyújtottak és amellett melegedtek.
Sokhelyütt ilyenkor nem szabadott szántani, mert e napon Jézus a földben volt. A templomba az emberek gyászruhát öltve mentek.
A reformátusoknál ez a hagyományosan böjti nap. A római katolikus egyházban nem mutatnak be teljes szentmisét, mert a katolikus hagyomány szerint ezen a napon maga Jézus, az örök főpap mutatja be az áldozatot. A pap a szertartást piros ornátusban végzi – a piros a vértanúság liturgikus színe.
A Dunaharaszti Római Katolikus Egyházközség nagyheti szertartásai:
A Dunaharaszti Református Gyülekezet nagyheti szertartásai:
