Anyád! Anyám! Az Ő anyjuk!

//Berényi Attila
Share on print
Share on email
Anyád! Anyám! Az Ő anyjuk!
Ma az Édesanyákat ünnepeljük, köszöntjük Őket!

Jó hangosan elmondjuk, hogy mennyire szeretjük őket, és vagyunk hálásak az életünkért, a törődésért. Van, aki betartja, hogy nem személyesen köszönti fel az anyukáját, hiszen most nem szabad… míg mások nem hagyják ki az ölelést. Van, aki mindent megtenne azért, hogy akár egy percre újra láthassa őt, de már nincs kit…

Röpködnek a versek, az idézetek a közösségi oldalakon, giccses képekkel illusztrált szeretet bombák süvítenek. A virágárusok közben mennybe mennek, hiszen három napig nyitva lehetnek úgy, mint „béke időben”.

Ma köszöntünk! Köszöntünk, és talán ez nem szól másról, mint a lelkünk megnyugtatásáról. Arról, hogy egy csokorral vagy egy sütivel szeretnénk meg nem történté tenni a tavalyi Anyák Napja óta eltelt időt. Egyszerűen azt szeretnénk érezni, hogy „Jó gyerekek” vagyunk!

Közben bele sem gondolunk, hogy hányszor hagyja el vezetés közben a szánkat, egy meg nem adott elsőbbségnél, hogy: „ANYÁD!” Sziszegjük a fogunk között ugyanezt a boltban az elénk pofátlankodónak, a szomszédnak, aki vasárnap használja a flexet, a netes csoport adminjának, aki önmaga jelentéktelenségét azzal leplezi, hogy mások felett zsarnokoskodik és azt mondja a kérdésedre, hogy: „Te senki!”

„Ó ANYÁM!” szakad fel a szánkból, amikor az asztal lábába rúgunk véletlenül, és a hátra hajló kisújj okozta fájdalom a kisagy legmélyebb vackába hatol – ha a kávé kiömlik a konyhapultra – vagy éppen indulás előtt szakad el a kedvenc ruhadarabunk.

Amikor megérkezik a nem várt csekk, a bírság, ha olyan döntés születik, ami nem jó, ha a másik politikai oldal mond valamint… azonnal az Ő Anyjukat kezdjük emlegetni.

Ma pedig egy apró könnyet elmorzsolva köszöntjük az Édesanyákat.

Jó lenne, ha nem csak ma, hanem minden nap figyelnénk rájuk. A sajátunkra, a másokéra, az övékre. Egy-egy kedves gesztussal, szóval. Segítve akkor, amikor az utcán botorkáló néni cipeli a nagy cekkert, segítve amikor a szomszédban lakó idős emberek ablakából csak a függöny libben a magánytól. Segítve, ha be kell állítani a tévét, hogy az a bizonyos csatorna ott jöjjön, ahol megszokta, mert neki már ez nem megy. Nem a csokor az igazi hála, azért, hogy felneveltek, hanem az, ha tudunk törődni, szeretni, odafigyelni. Ha meg tudjuk fogni azt a ráncoktól felszántott kezet, és ugyanúgy tudunk támasz lenni NEKI, ahogy ő tette ezt fiatalon.

Próbájuk meg tisztelni őt! Az anyákat, azt, akit mi annak tekintettünk. Az Ő anyját, az Ő anyjukat és legfőképp a sajátunkat!